Nyitott szemmel nézett a plafonon egy pontra, ahol nem látott semmit a hajnali pirkadatban. Gondolatai csapongva kergetőztek, hiába próbált megállj-t parancsolni nekik, a jövőt kutatva vágtattak tovább. Megborzongott, fázósan magára húzta a paplant.

Napok óta sorsfilmet néz a múlt mozijában, kirándulva az emlékek birodalmába. Igazuk van azoknak, akik azt mondták a temetés napja a legnehezebb, a fájdalom és a hiány egyvelege olyanná teszi az embert, mintha külső szemlélőként élné meg a történéseket. Hallgatja a csendet, amit az öreg óra egyenletes ketyegése tőr meg. A másodpercmutató méltóságteljesen halad tovább, mintha semmi nem változott volna.  Lehunyja vérágas szemét, könnyei már elapadtak.
Aludni próbál, de minden hiába, egy új részlet színes kavalkádja követel helyet magának...

Hársfaillatot vitt a szél a nyári éjszakában, a szálloda teraszán, a zenekar tangót játszott. Tekintetük egymásba fonódott, testük a lágy zenére összesimult a zene ritmusára. A pillanat ajándékaként, titkon remélték, velük marad örökre ez az érzés.
Utolsó szám volt, a zenekar szünetet rendelt. Kézen fogva indultak a közeli sétányhoz.
A kerthelyiség előtt Dankó Pista, hegedűvel a kezébe fogadta őket, és a letört vonójával mutatta az utat, az őspark felé.
A sétányon az öreg tölgyek lombsátrat borítottak, a megkopott padok fölé, ahol a szerelmesek összebújtak.  Egyetlen pad árválkodott, a fényárban úszó kandeláber alatt, ahol helyet találtak. A telehold fényes udvarából, ezüst bársonyával terítette be az eget...

A következő kocka egy évvel később, a szülésznői oklevél átvételéhez repítette  korban. 

Szűk családi körben elköltött ünnepi ebéd közben, kedvese, fülig érő vörös képpel, zavartan lépett az édesapja elé, megkérni a kezét.
Milyen muris volt…  
Alig tudta elkezdeni a mondandóját, minél finomabban szerette volna csokorba szedni a szavakat, annál kuszábbak lettek, motyogásba torkolltak.
Az őszi levelek tarka szőnyeget szőttek és borították be a tájat. Szürethez készültek, amit esküvő követett. Nem volt hetedhét országra szóló vigadalom, de tisztességes lakodalomra azért jutott.
Lett a gólyának is hamarosan dolga, nem is lustálkodhatott, ötször szállt le a házuk  kéményére. Az udvarban csak a kakasnak sikerült a hangját megtartani, neki is sietni kellett, mert ha későn ébredt, a gyerekzsivaj elnyomta.
Életük közös szekerén haladva, néha a kerekek belesüppedtek a gondok kátyújába, de közös erővel kijutva belőle, megerősödve  haladtak tovább. Keresztjük is akadt bőven, de egy sem volt olyan nehéz, amit együtt el ne bírtak volna. Versenyt futottak az évek, mindenki végezte a Teremtő által rábízott feladatát.
A gyerekek orgonasípként "síppal, dobbal, nádi hegedűvel", ahogyan az írva vagyon- ünnepelték a soros születésnapokat. Az ajtófélfára húzott rublikák is szaporodtak, egyre magasabbra utat törve.
A gyerekek iskolás évei gyorsvonatként robogtak, csak egy fontos állomáson időztek, ahol a történelmet tanulták.
Az apjuktól hallott lett számukra a hiteles, mert a szüleik soha nem hazudnak. Így lett természetes, hogy a föld, ahol születtek, Szent Haza, a Himnusz nemzeti ima, a Szózat égi üzenet, a Szent Korona örök Tan, melyre esküdni lehet!
Ebben az értékrendben érték el a felnőtté válás köszöbét, így élik az életüket, és adják tovább gyermekeiknek, az apjuktól kapott kincset.

Új fejezet, az utolsó előtti, a sorban.
 

Egy kórház rideg folyosója. Kezüket tördelő felnőttek, és csendben, halkan suttogó gyerekek várnak a sorukra, hogy egyenként bemenjek, az Isten Veled!-re. Egy óra alatt a búcsú véget ért.
A férj, apa és nagyapa megnyugodva, kisimult arccal, küldetését teljesítve, a világgal megbékélve, utódainak szebb jövőt remélve, felkészülten elindult a hosszú útra,
A film itt véget ért.
 

 Kellemes lágy fuvallatot érkezett, betakarta egész testét, már nem fázott. A résnyire nyitva hagyott ajtón, nyöszörgést hallott. Lassan felkelt, mezítláb, hogy a papucs sarkával zajt ne keltsen, beosont a szomszéd szobába, ahol a kis unokája aludt. Lerúgott takarója lábacskájánál lelógva, jelezte, rosszat álmodott. A kis testet betakarta, várt egy kicsit, majd megnyugodva visszaindult a szobájába.
 

Nem feküdt vissza, már pitymallott. Felöltözött, csendben reggelit készített a családnak. Magának nem terített, a gyomra görcsbe rándult, a torkában gombócot érzett, egy falat sem ment volna le.
Félt, hogy a gyászmise alatti tömjénszaga is problémát okoz.
Amikor fekete ruháját magára öltötte, szemben a szekrénnyel a párja mosolygott le rá, a sűrű bajusza alul az esküvői képről. Megértette, nincs itt búcsú, a férje csak előre ment, követni fogja, hiszen megígérte, hogy örökre…
 

 Késő délelőttre fordult idő, eljött az óra, megszólalt a lélekharang. Fiai karjába kapaszkodva lépkedett a sírhoz vezető úton. A pap búcsúztatója után, a koporsóra dobott göröngy hangja, szívét, lelkét majd széthasította...
Mikor visszalépett a családi koszorúba, mennyének domborodó pocakját megpillantva felfogta, az élet körforgása az elmúlással soha meg nem áll, megy tovább…

Égi-földi madár: Tóbiás Klára szobrászművész tűzzománca