admin fotó

Hogy mennyire aktuális most is ez a régebbi  írásom?  Elolvasva, eldöntitek ti

Magyarság érzet

Az eset olyan volt,  mintha meg is történt volna. Felébredve nehezen találtam vissza a valóság mezejére, hosszasan elábrándoztam. Hogy álmodhattam ilyet? Soha eszembe nem jutott volna az életben, hogy ez megtörténhet így, ebben a formában, s mégis!
Talán ott kezdeném ahol a valóság határai összemosódnak az álom határaival. Az ember gyakran álmodik azzal, ami ébren foglalkoztatja. Bevallom, nem szeretem a politikát! Ennél jobban már csak a politikusokra haragszom, kiknek soha nem tudom elfogadni habitusukat! Úgy érzem, nem tudják, vagy nem akarják azt elhinni, egy-egy megnyilvánulásukat hogyan s miként éri meg az, aki esetleg a másik oldalról, más nézőpont fókuszából szemléli azt!
 Gyakran sértve, és megszólítva érzi magát az is, aki csupán szenvedő alanya lehet, cselekvő részese soha, annak, amiről beszélnek. -S a válaszadás lehetősége soha nem adatik meg. Csak sokszor a képernyő kristálybúra védelme, vagy a rádió süket füle előtt, elmorzsolt indulatos dühkitörésbe sűríthetem válaszomat.
 Barátaimmal, rokonaimmal, ismerőseimmel megbeszélve, érezve a többség ellenszenvét ezekkel a megnyilvánulásokkal szemben. Tehetetlenül tajtékozva, mert soha  nem fogják  meghallani ezeket, a hangokat! Nem vesznek róla tudomást. Megadatott, hogy egyszer álmomban személyesen összefutottam az általam nem szeretett másik pólust képviselő „Nagy Vezír” pártelnök politikussal. Ki minden 4 évben egyszer szívélyesen meginvitált elmondva: állampolgári jogommal élve szavazzak!
 Megnyugtatásomra közölte azt is.

- Aggodalomra semmi okom.

- Tengernyi sokan vagyunk! 

- Ha rájuk szavazunk! 

- A jövőt válasszuk.

- S ők soha nem fognak becsapni bennünket!
 

- Mindig igazat mondva, a nemzet érdekeit fogják szem előtt tartani. Azzal az erőt demonstráló fölényes, széles mosollyal megspékelve hatásosan befejezve mondatait. Magyarság érzésünkre, tudatunkra apellálva.
Nem tagadom. Hallgatva, kezdett bennem keresztül állni az ideg! Emlékezve azokra a dolgokra mik egészen másként történtek valójában! S most végre! Elmondhatom! Hallani fogja Ő is. Nem térhet ki! Válaszolnia kell! Szembesülnie azzal.,hogy van ellenvélemény is! Mit Ők soha meg nem hallanak. Vagy úgy tesznek, mintha nem hallanák.
Nehézkesen, sután, fogalmazom meg első mondataimat. Érzem szinte földbe nyom az elnéző, fölényes gőgös mosoly, ahogy szemlél, még én beszélek hozzá. Minden idegszálammal koncentrálok! Visszafogni próbálom indulataimat! Nem szabad hibáznom, vagy olyat mondanom, ami nem felel meg a valóságnak. Van olyan felkészült, és slágfertig. Azonnal lekontrázza azt! Végignéz tetőtől talpig mosolyogva. Hű, ez már felingerel! Azzal az Őt jellemző szellemes nyugalommal kezdi meg válaszát.
-  ÚRISTEN most leiskoláz! Kioktat.
-Elmondja, hogyan kell ezt látnom, értelmeznem.
-Mennyire fontos a Nemzet iránti lojalitás!
-Beszél a másik oldal által elkövetett hibákról, bűnökről.  

I-de vezetett az a fajta, politizálás, amit mi választottunk, tévedésből. 

-Természetesen ők itt vannak!
 -Ki fogják javítani!
- De bizalomra és megértésre van szükségük!
- Most jött el az ideje annak hogy az egész nemzet felsorakozzon és támogassa őket.
Ami szinte teljesen lehetetlen, kezdem meg mondókámat, indulataimat visszafogva, azzal a bizonyos belső feszültség keltette vibrálással, remegve.
 Sorolom ellenvetéseimet. Ahogy mondom, érzem, pörgök föl, sodornak szavaim gerjesztett indulatai.
  Egyre mondom ki nem fogyva, mert mint a víz folyását, generálja az emlékezés!
  Most kell elmondanom, itt előtte!
Néz rám. Szeme villanásából látom reagálni akar! Elhallgatok. Most Ő beszél.
 Hm, veszem észre. Lám a politikus!
  Válaszában arról beszél, gondosan kikerülve, hogy válaszokat adjon azokra a kérdésekre, amikre nem szerencsés reagálni.
Inkább természetesen megmagyarázva ez tévedés, zsákutca.
- Ebbe most ne menjünk bele.
- Erre most nem szabad időt pazarolni.
- Ennél sokkal fontosabb és kardinálisabb kérdéseket kell  megválaszolni.
 Na! Ez aztán most már mégis csak sok. Kihoz a sodromból! Nekiesek! S ami csak eszembe jut, sorolom neki! Mi az,s  mi miért nem értjük! Vegye már észre! Miért látjuk ezt másként, s érjük meg, mint Ők!
Elnézően, megértően és fölényesen mosolyogva néz. Mintha lenne egy kis szánalom is tekintetében!
Ettől végkép begerjedek most már! Csak arra van erőm, lehetőleg ne használjak durva, goromba szavakat. 

Ebben a pillanatban mintha valami végigfutna rajta. Talált! Megbicsaklik.  Egy pillanatra mintha elbizonytalanodna.  Kifogyott volna az érvekből? S én folytatom, azzal a már őrülettel, szomszédos indulattal fokozva mondanivalómat. Most végre. Az életben egyszer! Igen elmondom! Szinte valami mámoros boldogságérzettel adok ki minden indulatot, ami az évek hosszú során felhalmozódott bennem.
 De most ránézek egy pillanatra. Lassan.  mintha fogyna sodra szavaimnak. Nézem. Ez nem szól! Nem fog visszaütni már! Arcát látva, mintha  torzulna valamitől. Furcsán néz. Valami hangot ad ki magából. Egy egészen más hangot. Olyan, majdnem hisztérikusan sírásba csukló, üvöltésszerű hangot.
Döbbenten nézem elhallgatva. Testhelyzete is megváltozik. Mint egy ívben hajló felkiáltójel!

Csak azt látom furcsán, mereven, ahogy támaszkodni próbál valamire. De, mintha nem tudna mozdulni sem. Közelebb lépek hozzá. Időben! Csak arra marad időm elkapva a földre segítsem, magam is mellé hajolva.
 - A lábam!
 - A lábam! Sírásszerű üvöltő hangon mondja. Fájdalma szinte sokkol. Mit tegyek most? Tanácstalan vagyok. Finoman támasztva nem törődve azzal, hogy a szép hibátlan vasalt öltönye poros lesz, segítem hanyatt feküdni.
 A jobb lábát tartja furán. Mint egy visszahajló,  íjat. Fölé hajlok, hogy meghalljam, mit mond. Nem szól csak eltorzult fájdalmas arccal, néz valahová nagyon messzire a semmibe. A jobb lábát tapogatva a térd fölött és a comb hátsó tónusán egy nagyon kemény dudort tapintok.
-  Jézusom!
- Görcs! Sajnos magam is tudom, milyen szenvedéssel jár. Ez azonnal megindítja  a cselekvést. Nem szabad várnom. Bal kezemmel tartom kissé felemelve jobb lábát. Jobb kezemmel finoman markolászva, masszírozva azt az iszonyú csomót. Mitől bevallom, magam is megrettenek.
Hallom azt a sírós hörgésszerű hangot. Tehetetlenségem érzete fájdalomként nyíllal belém. Lenyűgöz. Nem hagyhatom, hogy szenvedjen! S Küzdök teljes erőbedobással!
 - Segíts ÉDES ISTENEM!
 - Most segíts, kérlek. Mivel mást nem igen tudok. Már ott tartok magam is sírva fakadok.  
- Mit tegyek?
- Mit?
Most mintha valami eszembe jutna.

 - Volt még 1977 májusában egy Magyarország – Görögország válogatott VB selejtező futballmérkőzés. A magyar játékos görcsöt kapott. Elvágódva a földre feküdt. A legközelebb hozzá egy görög játékos volt. Azonnal hozzá szaladt és a hanyatt fekvő játékos lábfejét mozgatva, visszafeszítve szüntette meg a görcsöt.
 A mérkőzést 3 : 0- ra elvesztő görög csapat játékosát a közönség felállva tapsolta meg, mint erkölcsi győztest. Felálltam. Két kezembe vettem lábfejét. S azt le – föl, hajlítgattam.  Iszonyú merevséget, keménységet éreztem, ahogy próbáltam megszüntetni szenvedését. Nem ment könnyen, éreztem, ahogy ellenállásba ütközött minden törekvésem.
-  Most nem mondhatok csődöt!
- Nem adhatom föl!
- Nem, az nem lehet, hogy ne sikerüljön!
-  Segíts URAM! Segíts!

Olyan volt, mint valami reccsenés – roppanás szerű hang. A hideg kirázott tőle! De, mintha oldódna a merevség, végre, éreztem, elernyed a teste.
Abban a pillanatban, mintha bennem is oldódott volna valami, belső görcs.  Nem tudom magam sem miért. Mellé térdeltem. Úgy, mint a gyerekemet, néztem. Simogattam.
 - Jól van, nincs már baj. Elmosolyodtam. Kellemes ringató megkönnyebbülést érezve. Majd az előbbi beszélgetés vita záróakkordjaként akaratom ellenére egyetlen mondattal mondtam ki a legnagyobb köztünk feszülő különbség megoldásaként.
 - Látod? Ha csak egy percre is, most Magyarok voltunk mind ketten! 

S felébredtem.