Már jócskán elmúlt dél, mikor elindulok hazafelé. Kicsit tovább időztem, mint szerettem volna. „Gyorsan levágom itt ezt a kanyart, hamarabb hazaérek” – gondolom magamban. Hideg van. Csípős, jeges szél csap az arcomba, összébb húzom magamon a vastag téli kabátot. „Mégis inkább a park felé megyek” – vitázok saját magammal. Szeretem azt a helyet. Hatalmas öreg fák, köztük a vén diófa, mindig olyan jóleső, otthonos érzéssel töltenek el. S a padokon boldog szerelmes párok búgnak összebújva, idősek pihentetik fáradt lábukat, gyerekek etetik a galambokat. Szóval, a park felé megyek!

 Megállok az oroszlános szökőkútnál, ami még a török időkből maradt ránk, Török Kútnak is hívják.

Szememmel gyorsan körbejárom a környéket. A padok üresek. Persze! Ki ülne itt ilyen hidegben? Kicsit megállok tétován.

- Nincs már itt senki. A fiataljaink mind külföldre mentek munkát keresni. Kihalt a város

– hallom egy férfi szájából, akinek nyílván ugyanúgy feltűnt az üresség.

Kemény kartondobozok széleit látom kilógni az egyik pad alól. Majd megjelenik egy ütött-kopott sapka is, ami már a sok rárakódott piszoktól, szinte megáll magától. Majd előbukkan két ócska cipő is.

Egy bokor alatt majdnem ugyanezek a dolgok hevernek. Kartondoboz, pár rongy darab. És egy ember! Igen, egy hajléktalan! Szinte fizikai fájdalmat érzek, hiába mindennapos látvány, nem tudom megszokni. Nem is egyedül van, többen vannak – veszem észre.

- Mit bámul? Ez itt a Hilton Szálló! Nem látja?! –mordul rám durván.

Riadtan kapom el tekintetemet, valóban nem illik megbámulni senkit.

Kizárólag magam elé a földre szegezem figyelmemet, indulnék tovább.

Hirtelen két pici, rózsaszín csizma esik a látóhatáromba, közvetlenül mellettem. S benne, egy 3 év körüli kislány! Anyukája beszélget valakivel, a gyermek jól előre szaladt. Nagyra kerekedett szemmel néz valamit. Követem a tekintetét. Egy élettelen kis veréb fekszik a lábai előtt. Lehajol, óvatosan megérinti. Leguggol hozzá, simogatja. Apró kezeibe veszi, egészen közel emeli az arcához, mintha megvizsgálná.

-  Dórika! Ne fogd meg! Tedd le azonnal, mert beteg leszel tőle! – kiáltja odaérkező édesanyja, és már kapja is el a kislány karját, aki azonban kirántja magát anyja kezéből.

-  Nem! Beteg a kismadár! Meggyógyítom!

-  Az már nem él, kislányom.

-  Miért nem? – görbül sírásra Dórika szája.

-  Biztosan megfagyott. Megállt a szíve. Tedd már le!

-  Nem állt meg a szíve! Érzem, hogy dobog! Úgy, mint az enyém! – s gyöngéden, lágyan fogja kis markában a madarat.

-  Érzem, hogy dobog! Érzem, hogy dobog! – mondogatja.

Végre anyjának sikerül szétnyitnia kislánya kezét. A madár feje kissé megmoccan. Lassan kicsit a szárnyai is megrándulnak.

-  Tényleg él! – csodálkozik az édesanya.

-  Meggyógyítottad kis doktor néni! – mondja az egyik hajléktalan, és borostás arcán széles mosoly terül szét, cigaretta csikk lóg fogatlan szájából. Egész kis csapat figyeli már a jelenetet. Nem rohan senki. Mindenki kihasználja a megszépítő percek varázsát, mindenki boldog mosollyal nyugtázza a jelenetet.

A kis veréb lábain is rángás fut át, jelzi, hogy ugrálni szeretne. Fejecskéjét egyre gyorsabban mozgatja, szárnyait is szétterjeszti.

- Látod anya? Él! – kiált boldogan Dórika, és még mindig gyengéden fogja a verebet.

Én doktor néni leszek, ha nagy leszek! És majd téged is meggyógyítalak. Akkor majd kinőnek újra a fogaid! – mondja büszkén a hajléktalannak. Anyukája arcát elönti a pirosság, zavartan köhécsel.

A férfi megsimogatja a kislány fejét. A hölgy tesz egy bizonytalan mozdulatot, mintha el akarná húzni gyermekét, de keze megáll a levegőben. Rámosolyog az öregre.

- Ne haragudjon!

-Isten áldja magukat! – mondja búcsúzóul a hajléktalan.

 „Kell ott fent egy ország, mit senki nem talál” – lüktet az agyamban Zorán jól ismert száma. Hogy miért pont most jut ez is az eszembe? Talán pár pillanatra, csak egy szívdobbanásnyira megpillantottam ezt a távoli országot. A pillanat ugyan elszáll, de tudom, hogy erre járt. Itt a parkban, a Török Kútnál.