.kép: szlth. internetről

Egyszer volt, réges-régen, volt egyszer egy karikalábú legény. Na, az nem szeretett táncba járni sem, mert azt mondta:
- Hát azért engem már ne vessen meg senki, mert ilyen vagyok, na.
- Nem baj fiam, hadd el mert, legalább huszár lesz belőled. - vigasztalta az anyja.
Eleinte a legény oda sem figyelt.
- Biztosan csak azért mondja, hogy ne mérgelődjek, vagy mit tudom én. - gondolta, majd később csak el kezdett töprengeni a dolgon, hogy milyen lenne ő huszárnak.
Egyik este meg is mondta az  édesanyjának:
- Na, édesanyám, én akkor megyek.
- Hová fiam?
- Hát huszárnak, bé akarok állni oda, így holnap megyek.
Szegény asszony, mit mondhatott néki? Hisz eleget sajnálta, hogy bálba sem járt, barátai sincsenek. Igaz, hogy karikalábú, de attól még dolgos, jóra való. Marasztalná is, mert ott a kis föld, ott a mezei munka, de neki, mint édesanyának, arra is kell gondolnia, hogy mi lesz, ha egyedül marad a fia. Se asszony, se gyermek, milyen élet lesz az?
Mindezeket egyszerre látva, nem szólt semmit, csak nekiállt, sütött neki hamuban sült pogácsát és pakolt a tarisznyájába egyebet is, aztán útnak indította.  
- Eredj fiam, Zoltán Isten hírével, meg ne állj sehol, senkivel ne cimborálj és vidd magaddal ezt a csontfésűt, amit nagyapád csinált volt, még mikor legény volt ő is.
A fiú elvette a fésűt és megnézte. Hát egy lovas katona volt arra rámetszve, és alatta a fésű készítőjének a neve: Derék Zoltán - huszár. Abból mindjárt kitalálta, hogy a nagyapja is huszár volt ifjúkorában, így már érthető volt, hogy neki is azzá kell válni. Megköszönte az ajándékot és máris felvidámodva ment ki a szülői ház kapuján. Nem bánta már, hogy mennie kell, csak ment elszántan előre.
Kétnapi út után elérkezett egy nagy hegyre. Onnan lenézett, hát mit látnak szemei? Lovas katonák  vonultak amarra le kelet felé. Nagyon megörvendett, hogy milyen jó szerencséje van. Éppen  ezeket kereste. Szaladt hamar, mint a villám. Érdekes látvány lehetett a karika lábaival, ahogyan trappolt, de meg is álltak a lépésben haladó lovasok és nevetve nézték, hogy miféle férfiféle  ez? De ő nem törődött semmivel sem. Meghajolt előttük és szaporán elmondta, hogy mi járatban van és bé akar állni ő is huszárnak. Erre azok még jobban nevettek, nem hogy meghallgatták volna. Zoltán mérges lett és kiabált velük, hogy mi a fene? Talán süketek mind, hogy nem hallják, amit mond?
Tényleg, mintha  süketek lettek volna, mert erre sem reagáltak. Ő meg ott állt és várta, hogy mi lesz. Nagy sokára abbahagyták a röhögést és akkor derült ki, hogy egyikük sem tud magyarul. Valami orosz, vagy egyéb népek lovasai lehettek és Zoltán el nem tudta képzelni, mit keresnek itt.
Elvitték magukkal a kozákok, de eleinte nem sokra mentek vele, mert Zoltán hol vaknak, hol félkegyelműnek, hol meg betegnek tette magát. Na, de közben érdekelték a lovak, hát megengedték neki, hogy csutakolja, abrakolja őket, de aztán ki is hordja a trágyát. Csinálta jó szívvel, mert arra gondolt, ha már itt van, tanuljon ezektől is valamit.
Később, mikor már a kozákok nyelvét is elleste, megengedték, hogy lóra üljön. Akkor azt mondta neki a vezér:
- Állj bé közénk Zoltán, felveszünk kozáknak. Jó dolgod lesz nálunk.
- Hej! - sóhajtott fel Zoltán, mert mindjárt eszébe jutott az édesanyja. - Hej, huszár kéne legyek, erre a sors kozáknak  erőltet?   - gondolta, de nem mutatta, csak rábólintott, hadd vegye már ő is kézbe a kardot. Onnan kezdve valami csak fog történni. Na, akkor a kozákok fel is vették hat hét próbaidőre.
- Hat hét után leteszed az esküt és örökre köztünk maradhatsz.
- Hol leszek én már akkor? - gondolta a fiú és rábólintott - Hat hét.
Este ment bé az istállóba. Látta, hogy a fáról jön lefelé egy picike állat. Jobban megnézte,  és akkor látta, hogy egy mókus.
A mókus megszólította:
- Emlékszem én rád, mert úgy tudd meg, én vagyok Ürümürű. Magyarországról jöttem ide látogatóba.
- Mióta járnak a mókusok látogatóba? - nézett felé Zoltán. Vagy te lelkes állat vagy?
- Az vagyok. - mondta a mókus. Hagyd ott ezeket a vad kozákokat. Gyere bé az odúmba, aztán úgy is nemsokára útra kelek és elviszlek magammal haza.
- Azt sem bánom, ha szarvasbogárrá változtatsz, és úgy viszel haza, csak vigyél, de ne hazáig.
- Mit mondasz te hálátlan fiú, hogy ne hazáig? Hisz anyád már nagyon öreg és látni szeretne.
- Hej, tudom én azt. Tudom Ürümürű, de ő szegény egy huszárt vár, én meg csak kozák lettem. Hajaj, nem tudok a szeme elő kerülni.
- Te tudod. - mondta a neki a mókus és azon nyomba szarvasbogárrá változtatta.
Na, keresték a kozákok, hogy megszökött Zoltán és el kell fogni, meg kell büntetni keményen, de eredménytelenül. A fiú nyomtalanul eltűnt. Azaz mégsem, mert a mókus elment a fenyőrigóhoz és elmondta, hogy egy szarvasbogárnak kéne segíteni.
Zoltán egészen jól érezte magát szarvasbogárként. Hamarosan elindult a madár hátába kapaszkodva. Óriási gyorsasággal haladtak, ám egy helyen nagyon elfáradt, és leszállt kendermagot és bogarat ebédelni. Vesztére, mert egy lépes vesszőre szállt és menten odaragadt. Zoltán felismerte a madarászok csapdáját, de már késő volt. A fenyőrigó hiába vergődött, így még a szárnyai is beleragadtak az üsztürűn sorba telepített ragadós vesszőkre. Ekkor eszébe jutott, hogy a mókus azt mondta:  egyszer visszaváltozhat, ha bajba jutnának, de többször már nem.
Gyorsan átbucskázott a fején és ember lett belőle. Megmentette a madarat és elverte a madarászó  kamaszokat. A gyermekek szaladtak és szóltak a kozákoknak, hogy ott van a szökevény. Jöttek is a kozákok, de addigra Zoltánék nyomtalanul eltűntek.
- Vagy a föld nyelte el őket, vagy madarakká változtak, mondta az atamán a kozákoknak.
Azalatt, a fenyőrigó haza tudott repülni, és valahol Budapest mellett letette a szarvasbogarat, és folytatta útját. Mikor elköszönt, Zoltán is akart hálálkodni, de a fenyőrigó leintette:
- Én köszönöm neked, hogy megmentetted az életemet.
- Jaj, most mi lesz velem? - töprengett Zoltán szarvasbogárként. - Jaj, ki tudja hol lelet Üsztürű-Müsztürű? Vajon hol lehet?
Akkor megszólalt a mókus Üsztürű-Müsztürű, hogy ő előbb ott volt.
Így már minden jóra fordult és Zoltán búcsút intett jóságos  barátjának, de az alig akarta elengedni. Végül adott a kezébe egy pici kulcsot. Ha bajba kerül, vegye csak elé, mert az megnyitja a vészkijárat ajtaját.
Alig haladt a fiú egy két magyar mérföldet, amikor igazi huszárokba botlott.
- No, ezeket kerestem. Van már vagy tizenkét éve, hogy elindultam, de mostanáig nem volt szerencsém.
Nagy esemény ez  számomra, nem hagyhatom, hogy megint meglépjen előlem a szerencse. Valamit tennem kell. - mondta magában, azzal odalépett az egyik huszárhoz és megszólította:
- Adj Isten, jó volt -é a huszárportya?
- Jó hát, felelte a lovas járőrparancsnok. Mért ne lett volna jó? Na és te meg honnan - hova?
Én csak itt sétálok, és nem szeretném elszalasztani az alkalmat, hogy  megkérdezzem, nem vesznek fel ingemet is huszárnak?
- De igen felveszünk, ha megülöd a lovat, úgy, mint mi. Ha tudod használni a kardot, úgy mint mi, és ha fel tudod kötni a nyerget. Értesz a lovakhoz, meg ilyenek.
- Ó, az nekem gyerekjáték,  - nevetett Zoltán.
S akkor megtudták, hogy mennyi mindenhez ért. Fel is vették a huszárokhoz. Boldog volt  nagyon. El is ment másnap az ezredparancsnokhoz, hogy kérjen engedélyt arra, hogy meglátogathassa édesanyját. Szerencsével járt, mert az ezredes megkedvelte a fiút és ezért kíséretet is adott melléje, hogy óhaját teljesítse.
Hamarjában lóra is ültek és éppen idejében érkeztek haza.
- Na megjött az én karikalábú fiam. - mondta az asszony és igaza lett. Zoltánnal még beszélhetett, aztán eltávozott az élők sorából.
Nagy tisztelettel eltemették a fiúk és visszatértek a kaszárnyába. Másnap megfújták a kürtöt és még ma is kergetik a kozákokat, még ma is  hadakoznak vélük Zoltánék, ha meg nem haltak. Ki kard által, ki pediglen más egyéb miatt. Ám de az életben maradottak még most is állják a sarat, űzik az ellenséget és közben nagyokat kurjongatnak.
Esténként, ha kint ülünk a tópartján, mindig előfordul, hogy meg megvillan az ég. Ágyú dörren és a nagy csatazajban Zoltán erős hangját lehet hallani, éppen biztatja a lovát, és kardja szikrát szór az esti  homályban.