Éjszaka van, lassan elcsendesedik minden. Halk zajok,  szuszogások... a rádió kellemes, csendes zsongása... Mind azt sugallja, hogy nyugszik,-pihen a test és a lélek.
Néha megzavarja a csöndet a tücsök ciripelése, vagy egy sietős autó, de nyugalom van mindenhol.

Az ember éjszaka magában hajlamos elgondolkodni... sokféle dolog eszébe jut...

 Különböző emlékek, kósza kedves gondolatok... és utána jönnek... a fájó, nehéz sebek...
Nem akarom! Nem szabad ezt a szép estét elrontani... Pedig de jó lenne-ugye... egyszer levetkőzni, levenni, mint egy kabátot. Félredobni...
Menj innen! Jó lenne biz' a!

Sajnos nem így működünk. Gyerekkorunktól gyűjtjük össze és raktározzuk minden gondunk-bajunk... Mintha muszáj volna???
Pedig, hatalmas tudásunk van ellene! A szó! Az emberi szó hatalmas, -olyan mintha egy gyengén csobogni kezdő kis patak lassan dagadna egy hatalmas folyammá, hogy még több gondolat legyen kimondva...
Hiszen mindenre van szavunk!
Nincs olyan dolog a világon amit el ne tudnánk egymásnak mondani...
Talán rá kellene jönnünk a SZÓ igazi hatalmára!

Oly keveset beszélünk egymással, pedig az ember legnagyobb barátja a beszéd, -akármit teszünk... ha szólunk igazi hatalom van a kezünkben...
Van még egy csoda: az ének.
Lelkünk ünneplőt vesz ilyenkor, -mintha feltöltődnénk örömmel.
A legtöbb ember mosolyog ha énekel... érezzük, hogy ez jó, igazi és boldogító.

Talán a világban kevesebb nyomor, harag és bűn lenne ha tudnánk egymás szemébe nézve élni , beszélni, szeretni.
Pedig, oly kevés, szinte semmibe sem kerül...
Egy-két szó, őszinte, szívből jövő mosoly... és már nem is olyan nehéz a lélek legbelül...