Kép: saját fotó.

Az esőcseppek egyenletes kopogása törte meg a hajnali csendet. Az asszony kinyitotta a szemét, és kipattant az ágyból, lábai mintha megtáltosodtak volna, a fájdalom elpihent. Nagy nap lesz mai, összejön a család. Öltözködni kezdett. A vicsorgó hidegben igyekezett rétegesen öltözni, de csak annyira, hogy mozgásában ne korlátozza.  A pruszlik tetejére otthonkát húzott. Dermedt hideg volt a házban. Éjszakára kihűl a kályha, kevés a tűzifa, többre nem telik. A reggeli teendők elvégzése után a konyhába sietett. A kis balta csattogása elnyelte a rádió reggeli krónikáját. Szaporodott a gyújtós, nem sokára táncra perdülnek a lángok. Mindent előkészített, így szokta meg. A süteményes tepsik a kamra polcain sorakoztak. Szaloncukros dobozok szalvétával kibélelve, ácsingóztak a tartalomra. Nem sokkal később aranyló gyöngyök incselkedtek, ficánkoltak a fazékban, készült az ünnepi húsleves. Megfakult kék szeme egy pillanatra visszanyerve régi fényét és csillogott, amint elmosolyodott.
 Lesz meglepetés, ha meglátják a levesbetétet, örvendezett. Egy egész napon át sodorta pálcára a bordázott lapon, az apró tészta négyzeteket, mire lúdgége lett belőle. Fia lakodalmára egy hónapon át tartott, mire elkészült vele. El is fogyott, mind egy szálig. a vendégek csodálták a papírvékony tésztát. Büszke volt a munkájára. Sok év telt azóta, elfáradt…
Süteményt már csak jeles ünnepre készít, ha jön a család. Ilyenkor előkerülnek a tepsik.  Most a zserbó volt az első a sorban. A legszebb szeletek mentek a dobozba, a kissé ferdék a tálra, a szélei maradnak egy mindennapi tányéron, az jó lesz neki. Így tett a többivel is. Az apró szilvalekvárral töltött, illatos vaníliás félholdból nem is hagyott magának, az a menye kedvence, vigyék csak magukkal, ha annyira szeretik. Lassan megteltek a dobozok, ott sorakoztak, egymáson a kisebb asztal sarkán. Jaj, csak a lúdgégés zacskó itt ne maradjon. Odatette a süteménytorony tetejére. Az előszoba kis asztala roskadozott a finomságoktól. Hófehér szalvétával fedte le a titkát.
Megterített, csillogóra törölte a régen használt poharakat. A találkozás öröme töltötte el a szívét, a várakozás reménye minden sejtjéig eljutott.  A szeretettől akkora lett a szíve, alig fért el a mellkasában.
 A szíve néha rakoncátlankodik, megkezdte versenyfutását az életért, hirtelen megáll, majd dobban egy nagyot és megy tovább. Mondta is a doktornak, de az nevetett rajta, mert ha az leáll egyszer, bizony nem ballag tovább. Azért kivizsgálták, kapott rá tablettákat, azóta ritkábban teszi ezt vele, ritkábban ijesztgeti. Valami extraszisztolét emlegetett az orvos, alig tudta megjegyezni. Minek is kellene neki, ilyen nyelvbotló szavakat ismerni, hiszen nem használja soha. Erről a családnak meg úgysem beszélne. Amióta meghalt a férje, azt is szegényt a szíve vitte el, nem beszélt az ő rakoncátlan szívéről másnak csak az orvosának, azt meg ugye, köti a titoktartása.
Közeledett az óra, még tett vett a konyhába, bepanírozta a gondosan filézett halat, és a csirke mellett. A pergős rizst becsomagolta többrétegű konyharuhába és párnák közé rejtette, hogy meleg és gurulós maradjon, mire a tányérra kerül. Az órára pillantott és elindult a szobába a kikészített ünneplőt magára venni. Az ünnepi ebédhez mindig megtisztelték egymást, alkalomhoz illő öltözetükkel, ezt a nagyanyjától tanulta. Így készült a fogadásra. Örömmel állapította meg, még mindig milyen szép az a kosztüm, amit az ezüstlakodalomra varratott magának. Nem látszik meg rajta a több évtizedes múltja. Hogyan is látszana, hiszen csak ünnepnapon szabadul ki a szekrény fogságából. Orrát megcsapta a levendula illata, a molyok ellen minden évben új csokor kerül a szekrény aljába. A férje is szerette ezt az illatot. Elővette a kincses dobozát, az egyetlen köves gyűrűjét, amit ezüstlakodalomkor kapott. Ritkán került az ujjára, nem illett az istállóba. Valamikor volt két tehenük, pár disznó és majorság. Mára már csak Cirmike és Tisza kutya maradt, pár csirke társaságában.
Eladták a teheneket, kellett a pénz a lakodalomra. Nem sajnálták, fiuk boldogsága volt az ő gazdagságuk.  Felhúzni készült a gyűrűt, de meggondolta magát. Visszatette a kis dobozba. Ebéd után meglepi vele a menyét, olyan sokszor dicsérte az ékszerét. A kicsi dobozt magával vitte és a konyhaszekrényre tette. Kosztümjére otthonkát vett újra, milyen murisan néz így ki, állapította meg, a tükör előtt, de ki kell sütni a húst, és féltette egyetlen ünneplőjét.
 Készen is lett mindennel időre. A mutatók rohantak, az idő haladt, de sehol senki.
Az ablakhoz lépett, homlokát a párás, vizes üveghez nyomta, hátha messzebbre lát. Az esőfüggöny csak sejtetni engedett, hiába tekintett a messzeségbe.
Két napja készül a találkozásra, azt ígérte a fia, jön az egész család. Milyen jó lesz körbeülni újra az asztalt, és jókat beszélgetni. Régen látta őket, a fiával húsvétkor találkozott, de nem maradt idejük beszélgetni, mert sietni kellett neki. Még ki sem tudta bontani a csomagot, megittak egy kávét, ahogy jött, olyan gyorsan távozott. Mikor kibontotta az ajándékot, látta, igen szép otthonkát kapott megint. El is tette a szekrénybe, ott sorakozott a három féltett darab, mert a vásott ruhákból mindig otthonkát varázsolt magának, így volt belőle, pont egy tucat. Várakozása hiábavaló volt. Levetette az otthonkát, összehajtotta és eltette. Ünneplőjében várta a családot.
Pontban, délben, ahogyan valamikor régen, most is a sparhelt szélén gőzölgött az aranyló húsleves, mellette a zöldség, répa és egyebek, amik a levesből kikerültek, a csirkeaprólékkal.
Jaj, csak jönnének már, kihűl az ebéd, sopánkodott.  Még soha nem érezte ennyire annak a szükségét, hogy magához ölelje őket.
A menye és unokák húsvétkor sem voltak. Befizettek valami útra a barátokkal közös programra. Megértette, hiszen mostanában ez a divat, elvolt hát egymagában. Elolvasta a szomszédtól kapott színes lapokat, megevett egy gépsonka szeletet, hozzá egy főtt tojást, azt is úgy illendőségből, hagyományból, mert nem volt rá éhes. Látta maga előtt, hogy a családja milyen jól érzi magát, boldogság volt neki az, ha tudta, mindenki egészséges és vidám.
Egyetlen fia mindig jó tanuló volt, egyenes volt az útja az egyetemig, hát nem csoda, ha sikeres ember lett belőle.
A diplomaosztón, pocaklakó unokája is velük ünnepelt. Jött is gyorsan az esküvő. A fiatalok szépen éltek, gyarapodtak. Szerencsések voltak jó állást kaptak, haladtak egyről a kettőre. Nagy házat építettek, nyaralót vettek és utaznak sokat. Egyre több dolguk akadt, ritkán tudtak jönni, de most egy egész délutánt együtt töltenek, reménykedett. Megint az órára nézett. A szíve elkezdett kalapálni, megijedt…
 Csak most ne! Nehogy rosszul legyen. Gyorsan bekapott egy tablettát, kinyitotta az előszoba ajtót, mélyen a hideg levegőbe szippantott. Akkor fordult be a sarkon az ismerős autó. Az esernyőt felkapta és eléjük sietett. Megörült, letörölte az esőcseppet az arcáról. A rendetlen szíve is helyrebillent. Menye szállt ki elsőnek, föléje tartotta a kinyitott ernyőt, és homlokára puszit nyomott. Jött az unoka, a drága kincse, két fejjel nagyobb, szinte alig ismerte meg, akkorát nőtt egy év alatt, pont egy éve látta. Utoljára a fia lépett ki a metál kocsi csodából, két csokorral a kezében. Egyik csokrot a temetőbe hozta.
 Kézmosás után azonnal az asztalhoz ültek.
Dicsérték a levest, és a finom falatokat. Elmondták, milyen nagy terveik vannak. Mit vesznek, hova mennek. Rengeteget dolgoznak, hogy tartani tudják a szintet. Új barátaik vannak, a régiek elmaradtak. Ezek pénzemberek, nagy protekciókkal, ma már csak így lehet érvényesülni, gyarapodni. Annyi új információhoz jutott, a felét sem értette, mi az a pályázati kalkuláció, csoporton belüli felosztás, jattpénz, mit milliókban mérnek. Hallgatta menye csivitelését, nézte, milyen szép fiatal még, nem látni rajta, hogy mekkora fia van. Szép nadrág kosztümjét szemlélve vette csak észre, mennyit változott az alakja. Olyan asszonyos lett, kicsi mellei voltak, mindig panaszkodott, de most akkora lett, hogy alig fért a kabátjába. Lehet, hogy szivacsos melltartót hord, szögezte le magában, aztán eszébe jutott, halott valami szilikonról, biztosan az lehet, szivacsot nem tenne a melle helyébe, igényes volt mindig. Elszégyellte magát, hogy elkalandozott. Neki beszélnek, és nem rájuk figyel, de nem értett a beszámolóból semmit. Talán csak azt jegyezte meg, az új barátokkal más életet élnek, és azok fontosak a számukra. Fogyott az ebéd, szaporodtak a szavak. Az unoka beszámolt hova jár teniszezni, és mit tanul. Készül az államokba, már intézik, ott lesz ösztöndíjas. Mekkorát fordult a világ kereke, csodálkozott. Az ebédet befejezték, leszedte az asztalt, és süteménnyel pakolta meg.
Gondolta, most ő következik. Elkezdte mesélni, hogy meghalt a …., idáig jutott, mikor a fia, intett a kezével, és ingerülten megjegyezte, öreg volt, mindenki meghal egyszer.
Tényleg, mit is beszél itt ilyenkor, ilyesmiről, dühös lett magára.
Felállt odament a konyhaszekrényhez, elvette a gyűrűs dobozt, zsebébe csúsztatta, majd a menyéhez lépett.
- Mutasd kislányom a kezedet, kérte.
Az asszony felé nyújtotta a kezét, fénylett a gyöngyökkel kirakott hosszú körme. Szinte a szája is tátva maradt, ilyet még soha nem látott. Elővette a dobozból az ékszert, a gyűrűt az ujjára akarta próbálni, de a menye elkapta a kezét, a gyűrű az asztal alá gurult.
- Mit akar mama, azzal a gyűrűvel, kérdezte dühösen?
- Neked adom, lányom, mindig tetszett, nekem már nincs rá szükségem.
- Ugyan, ki hord már ilyet, nem látja, hogy az ujjamon brill ragyog, tudja, mennyibe kerül egy ilyen? Majdnem egy millió.
A briliáns vakító fényei könnyeket csaltak a szemébe. Lehajolt, hogy ne lássák szégyenét, az asztal alá görnyedt, felvette a férjétől kapott kincsét, visszatette a dobozba.
Hirtelen csend lett és zavar támadt, a fia lefelé nézett. A fiatalasszony megszólalt.
- Ideje cihelődni, Gáborék várnak a partira.
Asztalt bontott a család. Az asszony a fiához fordult, és félve kérdezte?
- A temetőbe nem megyünk ki?
- Majd legközelebb, anyám.
 - Most, nincs arra idő anyuka, ott a csokor majd kiviszi, ha eláll az eső. - vetette, oda a menye ingerülten.
- Jól van lányom, menjetek csak, ha elígérkeztetek.
Elbúcsúztak egymástól, bepakolták a süteményes dobozokat, és ahogy jöttek, úgy mentek. Üres lett a ház. Levetkőzte ünneplőjét, otthonkát vett magára, tetejére pruszlikot öltött, nagyon hűvös lett körülötte minden, fázott és vacogott.
Elmosogatott. Az eső megszánta, mire végzett, elállt. Fogta a csokrot elindult a temetőbe, nehezen ment felfelé az úton, a temetők mindig magasan vannak…
 Kifulladt mire odaért, leült a sír melletti jéghideg padra megpihenni. A műanyag flakont, amiben a vizet hozott, ollóval körbevágta, a virágot bele tette, majd így szólt.
- Apus ezt neked hozták, ma együtt volt a család, most sietniük kellett, más dolguk akadt, de meglásd, ha legközelebb jönnek, akkor majd itt állnak...
Érezte, így lesz nem sokára, megint együtt lesz a család…