Antológiába h.

Ilyenkor az év vége felé az ember - még ha kutya is - számot vet az év közben történtekkel, végiggondolja, hogy mit csinált helyesen, mit lehetett volna jobban tenni.

Így teszek én is, akit a felületes szemlélő aranyos kiskutyának lát, pedig felnőtt férfiember, azaz kutya vagyok, komoly célokkal és elhatározásokkal. Tudom, hogy nem könnyű elérni az én hatalmas vágyaimat, hiszen mindössze 4 és fél kiló a súlyom, de az akaratom óriási. (Erről beszélhetne Anya, akit napjában többször megsétáltatok, és időnként alig tudja tartani a pórázt, én annyira húzom...)

Itt megállok: Anya... Őt csak a nyár elején - májusban - ismertem meg, előtte rövid ideig befogadó családnál voltam, azt megelőzőleg pedig kivert kutyaként tengődtem. Arra már nem emlékszem, hogy miként kerültem az utcára, de nem is szeretnék ilyen szomorú dolgokkal foglalkozni. Ideiglenes befogadóimnak van már kutyája, így éreztem, hogy ott nem maradhatok, ezért szomorúan hevertem a zöldséges pavilon mellett, ahol az a kedves hölgy dolgozott, ahol befogadó mami dolgozott. Egy napon megjelent ott egy házaspár, akik éppen bevásárolni indultak, és megálltak beszélgetni a zöldségessel is, akit régóta ismerhettek, mert igen szivélyesen társalogtak. Engem is megsímogatott az asszony, és észrevette, hogy szomorú vagyok. Ma sem értem, hogy láthatott annyira a lelkembe...Kérdezgette, hogy most már két kutyájuk lesz-e a zöldségeséknek, mire a válasz az volt, hogy "nem, őt csak befogadtuk, de gazdát keresünk neki". Majdnem elsírtam magam, de hamarosan megvígasztalódtam, mert visszajött az asszony, vagyis Anya, és magával vitt egy kis látogatásra. Arra volt kíváncsi, hogy ki fogok-e jönni a macskákkal. Én udvariasan viselkedtem, nem ugattam a macsekokra, hiszen amúgy is kedvelem az ilyen doromboló jószágokat. Mindenkivel figyelmes voltam, megettem a rántott husit is, nehogy rossz vélemény alakuljon ki rólam. Délután visszamentünk a zöldségesékhez, Anya kérdőn nézett, hogy holnap is elvihet-e, de a befogadó mami már pakolta egy tasakba a párnámat, tálkámat, játékaimat és sok boldogságot kívánt nekünk. Anyával madarat lehetett volna fogatni, annyira örült, hogy most már végérvényesen az ő kutyuskája lehetek. Éreztem a szívverésén, ahogy magához szorított, amikor az útkereszteződésnél felvett. (Nem szereti, ha ezen a kereszteződésen át kell mennünk, ilyenkor mindig ölbe kap...)

Hazaértünk, ahol a két cica: Ricsi és Marcipán, valamint Apa és Nagymama vártak bennünket. Csodálkoztak, hogy máris beköltöztem, volt némi hümmögés Apa részéről, a macskák pedig valahogy elkezdtek rám ferdén nézni, hiszen rájöttek, hogy nem egy "kedves vendég" vagyok, hanem én is itt fogok élni. Néhány napig a lépcső tetejéről figyelték minden mozdulatomat, és galád terveket forraltak, csak azt nem értem, miért... Annyira elvetemültek voltak, hogy Anya ágyát is összerondították, így kénytelen volt késő este ágyat húzni, tisztogatni, de oda nem fekhetett, mert vizes volt az egész, így aztán a nappaliban ágyazott meg magának, amit én nem bántam, mert odabújtam hozzá...

Teltek a napok, hetek, hónapok és a cicák egyre inkább befogadtak a csapatba. Főleg az tetszett nekik, hogy megengedem, hogy a tányérkámból kóstolgassanak, faljanak. (Persze, hogy megengedem, hiszen ha végképp bekapják a kajámat, Anya ad másikat...)

Apa meghódítása nehezebb volt, mert ő egyfolytában valami Lotti-kutyát emlegetett, aki hatalmas nagy, és tekintélyes volt, én pedig csak egy kis "kuty" vagyok, ezt mondogatta. Én azonban szeretem a nehéz feladatokat és elkezdtem őt módszeresen elbűvölni. (Ebben jó vagyok!) Dicsekvés nélkül állítom, hogy ma már úgyszólván a "tenyeremből eszik"... Teljesen oda van attól, hogy amikor hazaérkezik a munkából én már előre jelzem és lelkesen rohanok elé. (Nem tudja, hogy nekem ez semmiség, hiszen kiválóak a megérzéseim...)

Nagymama azonnal szeretettel állt hozzám, sőt rendszeresen "vele ebédelek", ami annyit jelent, hogy Ricsi és én körülvesszük, amikor ebédel, és kunyerálunk egy kis kóstolót. Anya ilyenkor dühös, de Nagymama hősiesen tovább rontja a jólneveltségünket és adogatja a falatkákat. (Kicsit elszemtelenedtünk már Ricsivel együtt, néha szégyellem magam emiatt, mégsem tudom kihagyni ezt a programot.)

Anya időnként elutazik 2-3 napra, ilyenkor Apával vagyok otthon, azután kimegyünk a vasútállomásra és örvendezünk az érkezésének. Novemberben 5 egész napra ment el Anya, én pedig nagyon számoltam már a napokat, és amikor megjött - ezúttal nem vonattal - akkor hosszú percekig nem tudtam megnyugodni a boldogságtól, annyira örültem neki.

Arról már beszámoltam, hogy Ricsivel jó haverok lettünk, de Marcipánról még csak futólag írtam, pedig ő a kedvencem. Egyszer - még ősz elején - nagyon beteg volt szegény. Próbáltam neki udvarolni, de "nem vette a lapot" még csak képen sem legyintett tolakodásomért, így komolyan aggódtam miatta. Anya és Apa elvitték az orvoshoz is - ahol már én is megfordultam oltás céljából - de Marcipán sokáig maradt, mert infúziót is kapott, meg mindenféle gyógyszert tömködtek a szájába. Egy kibélelt dobozban feküdt itthon, mellette melegvizes palack, hogy ki ne hüljön egészen. Nagyon vacakul nézett ki szegény, én időnként bementem hozzá látogatni, de alig nézett rám. Pár nap múlva aztán jobban lett, bár szédelegve, de elkezdett járkálni és rendesen enni. (Ez utóbbi szenvedélye azóta is tart, állandóan belekajál az ételembe, de nem baj, fő, hogy végre jól van.)

Mostanában is udvarolgatok neki, mert elég jó csaj, - kár, hogy nem kutya - ő meg kacérkodik velem, hozzám dörgölőzik, dorombol. Aztán hirtelen képen teremt, csak azt nem tudom miért, lehet, hogy ilyenek a nők?! Persze megéri a nyakleves, mert utána ismét hízeleg, bújik hozzám...

Mostanában vasárnaponként az adventi koszorú gyertyáit sorban meggyújtotta Anya és imádkozott. Én csendesen bújtam a lábához, és szépeket gondoltam arról az Istenről, akihez ő fohászkodott, hiszen tudom, hogy ő vezetett engem is ide: haza.