Néhány éve egy nyári ebédkészítés fortélyát tudakolni anyámat hívtam segítségül. Ő is sietett, engem is szorított a hamarosan érkező családom, hamar lezártuk mindketten. Nem emlékszem mi volt elakadásom oka, rég elfelejtettem. A telefonba otthonról beszűrődő déli harang szava azonban időről időre felcsendül éledező lelkemben.

 Furcsa módon ölelik e szent helyek életemet. Különös hangulatokat, érzéseket, szagokat, színeket küldenek hozzám, nincs kegyelem, vágyaim visszasodornak az időben.

Gyermekkorom templomát, mind eddig és még házas koromban is sokáig a szinte egyedülállóan közeli templomot a nap minden percében láttam otthonról. Pár méterre tornyosult előttünk. Kertünkből, udvarunkról, a barackfánkról, az epresből ahonnan az érett gyümölcsöket nem volt türelmünk kivárni. Konyha asztal mellől, ahol nagyjából az éltünk zajlott. Rongyos, hólyagosra ázott papír- zsák sikolyát és magam belső sziszegését felváltva hallom, míg végre tényleg csoda jön, karcoló ceruzám esetlen betűformái anyám szerint elfogadható képet mutatnak. Keserv szülte varázslat eredményét,  a-k, és f betűket.

Figyelt engem. Ezt akkor még nem érzékeltem. Akármerre tekintettem, a látóterem kisrészébe mindig bent foglaltatott. Nekem ez volt a természetes.   Emberöltők imáit, örömét, bűnét, szégyenét halandónak láthatatlanul a mindenség csillagfényes köcöléjére hímezve őrzi születése óta. Ma is csodálatos, velünk élő eleven óra. Hozzá igazodott a falusi ember életritmusa. Intett, óvott figyelmeztetett. Nem csak delelőre, litániára, ünnepre, jégvihar közeledtére, de életmúlásra is. Ahogy cseperedtünk, egyre több időt töltöttünk a templomkertben. Hatalmas, csodálatos hársfák vették körbe a kétszáz éves óriást. Szédítő illatuk végleges bebocsátást engedett a nyárba. Kacagva futottunk mink, megelőzve a szorgalmas harangozót. Amíg fel nem ért, volt módunk csúszkálni a fényesre kopott lépcsőkorlátokon.  Nem is midig harangozni,- hiszen a hosszú, vastag kötéllel,- a nagy-harangéval csak a férfigyerekek tudtak megbirkózni. Két kislány- markom nem birtokolhatta teljes egészében.

Hintázni.

Amikor már lendületet kaptak, derekunk alatt visszafordítva, és hurkot képezve ráültünk. Óriási élmény volt e le-föl emelkedni. Elfojtott kacajok kúsztak föl a toronyba, az ott táborozó galambok viszonyaiba.   Ez a szelet volt a játék íze.

 Mindannyian ismertük kitanultuk a csöndítés tudományát. Tudtuk, hogyan kell harangozni, ha férfi, tudtuk hányszor kell rántani, ha nő fekszik a ravatalon. Fájdalmas szégyen suhan át öregedő asszonykoromon, mert ma megbuknék e vizsgán. Mindent tudtunk, vagy legalábbis mint a spongya, szívtuk be a felnőttek elhullajtott gondolatait. Sokszor nem is sejtették, szélnél sebesebben terjed a szóbeszéd a gyerekszájjal. Persze mindent el is hitünk, naivak voltunk, az emberek szavát valóságba könyveltük. Május estéken, ha már muszáj volt menni litániára, hamarabb gyülekeztünk, csakis a   játék kedvéért. Szakításosat szerette mindenki. Hamar ráéreztünk a rafinériára. Ha kedvünkre való társunkon volt a sor, éltünk a titkos hozzásegítés tudományával, de aztán természetesen nem felejtettük elhangoztatni, semmiről sem tehetünk.  Kézen fogva suhantunk a szembe partra. Hogy fájt a fezünk, csak egy pillanatig lehetett, míg az áhított izzadt gyerekmancs a miénket meg nem szorította, és felzendül ismét az:- Adj király katonát!- csatakiáltása.  Arra sem mindig sikerült ügyeltünk, hogy ne háborgassuk a hátsó sarokban szürkületbe burkolózó Rafit, vagy Lenkét. Iskolás voltam már, amikor megérkezett az Atya, és mint bárányokat terelt bennünket.  Ettől kezdve az éltben is. Fürödtünk a szeretettében, mint a madarak a friss esővízben. Finomabbak, érzékenyebbek, okosabbak, szelídebbek és persze istenhívőbbek lettünk felnőtt korunkra mindannyian. Kisgyerekként még bizonyosan nem voltak határozott fogalmaim a Teremtővel kapcsolatban, de ma úgy hiszem, nem lehetett ellenére a gyermek kacaj.

Bogárkáim!  Kutyukáim!- Így hívott bennünket. Egyenes gerinccel állt a szószékben, tekintete egymáshoz érintett ujjain nyugodott, csodálatos egyszerűséggel prédikált. Nem csak képzeletben jártuk be a szent helyeket.

 Történet Marseille felé vándorlásunkban, amit Lázárról, és Mária Magdolnáról mondott a buszon egyike legkedvesebb legendáimnak.

Sajnálom, de az óta sem lelek arra a történetre, amit meggyőződésem szerint anyja templompadját ritkán koptató fiamnak is szánt. Kennedy elnök utolsón reggelét.  Szeretném újra hallani szófűzéseit.

Viszonylag jámbor gondolatvilágom e részének természetes, egyelten biztos, megnyugtató pontja volt, hogy majd egykor Ő kéri ránk:  „Bocsásd el most szolgádat Uram…”

A gyóntatószék melletti falon most is időszerűen követik egymást a szebbnél szebb rajzok, csodás versek, idézetek a bibliából. Az ő munkái.  Változtak az idők. Amikor nagy ritkán nyitva találom a kaput, leülök a helyemre, elöl, abba a padba, ahova régen szoktam.  Az idő szertelen csákány nyomait őszinte szépítéssel, jó ízléssel, hozzáértéssel varázsolták a hívek.  A padokról lecsiszoltattak a pörsölpénz gyanánt kapott fillérjeink karcolatai, elődeink és utódaink kacskaringó pillanat szülte ihlete retusálódott. A hársfák sem bujtatnak soha már szökött vadóc méh és darázs családokat ájulatig szagos virág kontyukba.

Majdnem harminc éve hajtott máshova a sors.

Egy dolog miatt (csak nekem) kis híján szakadt meg, mai világba nem illeszkedő túlzottan szentimentális szívem. Amikor a kétszáz éves domborúra csiszolódott-kopott kőlépcsőt derékszögű fényes új márvány lökte az építési törmelék kupac aljára.  Elképzeltem, hány térd, és mezítelen láb ereszkedett rá alázattal, míg ezt az alakot kiadta. Fohászkodva, könyörögve: ki másért, mint hazáért, családért, barátért.

 Feleség voltam, amikor egy nyári vasárnap a szentmise alatt egy számomra ismeretlen játékos madárpár portyázott a plafonban, csiripelésükkel fittyet hányva a hely szellemének. Huncutság és szertelenség szövődött köztük ott fenn, repkedtek egyik oltárról a másikra, mígnem a csöngetés hangja rendre nem utasította őket. Akkor az jutott az eszembe, több emberöltőn keresztül csak a kiválasztottaknak adatik meg részt venni a templomemelésben. Tudtam, én már kiűzettem erről a rétről. Hát hogyne fájt volna. Fájt. Abban ringattam magam, hogy ott fent a mennyezetben a lámpákon játszó két színes jelmezes ismeretlen küldönc,  a múlt vigasztaló üzenetét hozta nekem, csak még nem értem! Sebaj! – mosolyogtam rájuk, és pironkodtam ugyanakkor, hogy felültem ily kalandok csábító dallamának. Remélhetőleg majd valamikor csak lefeslik a csomagolás erről az episztoláról. Számos feltámadási és úrnapi körmenet fonódott össze az egyszerűen tiszta lelkek zsoltárában, addig a napig, amíg véget nem ért ez önfeledt biztonság. Egy áprilisi délelőtt jeges szele lerombolta gyerekes elképzelésemet, - utunkra ki ereszt minket? ,,  Bocsásd el most szolgádat uram

Primitív elegyet, gyógyírként kevertem, hiányt  enyhíteni.

Amikor a pápa az Úr zsámolyára térdelt, a Mindenható a fejére tette a kezét, és azt mondta a szolgájának.

-A földön mindent felülmúló páratlan szeretetet és békét adtál az embereknek. Aki ennyi szelídséget, alázatot hagyott maga után, érdemben lehetetlen hozzá méltó jutalommal megajándékozni.  Mivel tehetnék kedvedre?  

- Uram! - kérte csendesen – szívesen beszélgetnék valakivel, egy emberrel, akik itt az előszobádban várakoznak.

- Ennek semmi akadálya!- szólt a Teremtő, és mosollyal a száján, mert már tudta, mégis csak sikerült egy méltó embert találni a barátok között, egy ismerőst .

 Így történt, hogy két öreg szolga ismét kezet szorított a menny végtelen fényben csillogó kapujában.