Kép: saját fotó

Kicsi gyerekként az év nagyobb ünnepeit, később az iskolai szünidőket  Makón az anyai nagyszülőknél töltöttük. Igazi ökumenikus család volt az övék. Református nagyanyám, katolikus nagyapám érdekes párt alkottak, amint -vasárnaponként- az egyik templomból a másikba vonultak.

Nem volt ez divat akkoriban, főleg azért, mert a templomba járást sem nézte jó szemmel a hatalom. Nagyapámat, az  alföldi kisváros köztiszteletben álló polgáraként, -nem csak, a svábokra jellemző pontos, precíz munkája miatt- szerették, büszkék is voltak rá. Neve elé a vitéz jelző 1920-ban került, amikor nevét vitézzé avatása alkalmából Miks-ről, Mezei-re változtatták.

Végigharcolta az első világháborút, több életveszélyes sebesülést szenvedett telefonistaként az első vonalban. Felépülése után önként visszatért a frontra. A létező összes kitüntetést és kereszteket megkapott, így lett belőle vitéz Mezei János. Így róla a" 46-os gyalogezred " című könyv, vitézeket felsoroló kordokumentumában.

Magas, egyenes tartású, tüskehajú, szép bajuszú ember volt. Külsőre is katonás volt a megjelenése, de a szívéből gyengéd szeretet, szeméből mosolygó fény sugárzott.

Mindenre nyitott, sokat olvasott művelt emberként szívesen beszélgetettek vele az ismerősök, és kuncsaftok. Sokan jártak hozzájuk, ő volt a környék legjobb szerszámkovácsa és reszelővágója. Nagyon szerettem a közelében lenni, legyeskedni a műhelyben, nézni az egyre nagyobb egymásba kapcsolódó fogaskerekek táncát, amit nagy széles bőrszíj fogott össze. Büszke voltam, amikor megengedte, hogy a kovácsműhelyébe próbálkozzak a fújtatóval. Zsebkendőnyi reszelővágó műhelyében ismertem meg az örök karácsony örömét. A lehulló acélreszelék vékony szürke szőnyeget terített köréje. Mögötte nekem mellmagasságig tornyosultak, –szépen sorjában téve-, pici asztalkán a korabeli újságok. Ezen az asztalom kecses vázában  kicsi magyar zászló volt, mindig tisztán és vasalva.

Pihenő perceit olvasással töltötte.

Emlékszem, évenként megjelölve beköttetve álltak a képes újságok, heti-, és havilapok, a műhely szekrényében. Sokat lapozgattam ezeket, természetesen akkor még a képek kedvéért. Az Élet és Tudományra nagyon kellett vigyázni, nehogy összegyűrődjön, mert körbejárta a család felnőtt tagjait, szinte kötelező olvasmányként. Itt megjegyzem, semmi köze nem volt a mai Élet és ..., sem értékrendjében, sem szellemiségében. Nagy, plafonig érő könyvtárában, számunkra  elérhető magasságban a mesekönyvek, ifjúsági regények, hogy minden unoka korának megfelelő olvasmányhoz jusson a vakáció alatt. Számomra ma is az egyik legkedvesebb emlék, a Tamás bátya kunyhója c. könyv olvasása, mely egy nyári szabadságomhoz  kötődik. Mindig, mindent megbeszélt az unokáival, felnőttként, komolyan kezelt bennünket. Amikor a fiúkkal sakkozott, véresen komolynak tűnt, pedig, sokszor veszített. Csak felnőtt fejjel fogtuk fel, hogy miért történhetett úgy ott akkor...

Egyébként néha, késő estébe nyúló hétvégi sakk-partik folytak a barátokkal, és régi vitéz társakkal amiből, többször került ki győztesen, mint vesztesen.

Ma már tudjuk, játékkal tanította unokáit a sikerélmény örömére, és a veszíteni tudás felelősségére.

Nagyon bölcs ember volt. No, de elkalandoztam az örök karácsony élményétől.

 A nap fénypontjának számított a délután, amikor -az őt körülölelő- acélreszelék szőnyeget kissé megkaparta, dobozkába tette a tartalmát, a kis asztalról elővett egy újságot. Csak is olyat, ami nem volt kitüntetve avval, hogy az év végén a könyvkötőhöz megy. Az újságot hosszában megsodorta, meggyújtotta és apránként szórta rá az acélreszeléket, aminek hatására megkezdődött a hosszan tartó csillagszórás. Olyan gyönyörűnek láttam!  Így varázsolt nagyapám számomra mindennap karácsonyt...

Minden csillagszóró meggyújtása felidézi bennem a régi szép emléket.

A Biblia ismerete is hozzájuk kötődik. Drága jó nagyanyám minden reggel felnyitotta, kicsit olvasott belőle, majd visszatette helyére, a nagy ebédlőasztal közepére, ahol egy váza is helyet kapott. Sokáig rejtély volt számomra, honnan tudja a nagymama, hogy hol tart az olvasásban, mikor, nem is ott van a könyvjelző? Kíváncsiságom egyszer legyőzte a szófogadásom és a könyvjelzőnél kinyitottam, és belenéztem.

A könyvjelző sokáig egy helyben várakozott. Mindig azt olvasná reggelente? Aztán rájöttem, a titok nyitjára, dehogy olvassa ugyanazt...

Ma már én is sokszor kinyitom a bibliámat és megnézem, mit üzen benne nekem, arra a napra Isten. Nagyanyám is ezt tette, a napi bibliai üzenetet olvasta, melyet a találomra kinyitott oldal mutatott, és nem a könyvjelzős...

Nagyanyám, Pici, törékeny, kislány alkatú asszony volt. Hangja gyenge, mégis határozott. Állandóan beteg volt, valami vesebetegséget kapott negyedik lánya várandósága alatt. Sokat kellett neki pihenni. Édesanyám egyik testvére élt velük, akinek  a Gulágra hurcolt vőlegénye soha sem tért haza. Ilonkának hívták, Ő volt, aki biztosította nagymamám állandó pihenését. Ilonkát mindig dolgozni láttam, nagymama utasításait követve, nagyon jól sütött és főzött. A kamrában selyempapírral bélelt szaloncukros dobozokban sorakoztak, a különböző sütemények. Tízórai és uzsonna időben lehetett kérni belőle. Az ebéd feltálalása soha nem késett. A déli harangszó asztalnál érte a családot. A közös ima után jól esett az ebéd a szeretet sátra alatt. Hosszú beszélgetések követték a közös étkezést, majd mindenkire kötelezően 1-2 óra pihenés következett. Nagyapám beleült a nagy füles fotelbe, kezébe vette a napi újságot és olvasott. Érdekes... -szemüvegére nem emlékszem, talán nem is volt neki...

Nagymamám csendes pihenője alatt a csend hallhatóvá vált, olykor egy  légy zümmögése is csendháborításnak számított. Nekem is le kellett feküdnöm a díványra, csak a nagynéni dolgozott, hangya szorgalmával. Az ebéd utáni mosogatást végezte, pakolászott, mosott és vasalt. Őt soha nem láttam nappal pihenni. Végtelen türelmével, alázatával nagy tiszteletet vívott ki magának a gyerekek köreiben. Tőle is bármikor lehetett kérdezni, épp úgy, mint nagyapámtól, egyikük sem maradt adós a válasszal.

Amikor letelt az ebéd utáni szieszta, összehajtotta nagyapám az újságot, felállt és elindult, mert várta a munka. Nem sokkal később előkerültek a süteményes dobozok, és a gyümölcskosarak, amiből elmajszoltunk titokban az uzsonna előtt. Az olvasást ezeken a délutánokon szerettem meg.

Öt óra után jött be a nagyapám.  Kezdetét vették a boldog, meghitt esték. Volt ott lepedőre vetített mese, és "Ki nevet a végén" társas játék, dominózás és gyerekkártya parti, a fiúkkal sakk-parti, és fémépítés. A fiúk az unokatestvéreim voltak, délutánonként eljöttek, hogy ne unatkozzak, és hogy nagytatával lehessenek. Ilyenkor  vacsorára is ott maradtak, még jobban éreztük magunkat, mindenki mesélt valamit a nap történéseiről. A másnapi terv is akkor született, a menü összeállításától, az ügyintézésig. Csodálatosak voltak ezek az esték. Amikor nagymamám jól érezte magát leült a régi, megkopott pianínóhoz és eljátszott valamit. Énekelni sosem hallottam, de kottát sem láttam előtte. Aztán jött az esti tisztálkodás. A fűrészporos dobkályha már csak akkor ontotta a meleget, amikor túl voltunk rajta. Emlékszem mindig fáztam, de soha nem betegedtem meg. Szerintem nem volt ott hideg, csak én éreztem úgy, mert kikerültem a szeretet fényéből arra a kis időre.

Ez a rendszeresség elkíséri az életem. Nekem is fontos a közös étkezés. A nagy beszélgetések mindig asztalnál történnek. Nálunk is a hálószobán kívül, minden szobában ebédlő asztal van. Szinte soha nem ülünk fotelben...

De még azt is drága nagyapámtól örököltem, hogy szeretem a kis tálakat. Ebből jót lehet reggelizni, ebédnél levest enni és este, ha kávét, kakaót vacsorázok, úgyan úgy aprítom bele a kenyeret, zsemlyét, kalácsot, ahogyan ő szokta.

Tőle tanultam, hogy a könyv a legnagyobb érték. Számomra elképzelhetetlen egy nap olvasás nélkül. Hiába van kommunikációs forradalom, tévézésem napi egy híradóra korlátozódik, néha megtoldom irodalmi vagy kulturális műsorral, amiből sajnos nem nagyon jut, mert kiszorítja az értéktelen, demoralizáló-, és a családi szennyest teregető műsor. Milyen jó volt a rádiós korszak, amikor a reggeli krónika, déli krónika, esti krónika, színházi közvetítés, és Szabó család volt az általános kínálat. Akkor jutott idő egymásra figyelésre, beszélgetésre, és családépítésre.

Úgy látszik a leckét megtanultam. Ugye nagyapa? Biztos mosolyogsz majd, ha elolvasod fentről ezeket a sorokat.

Vasárnap még nálunk volt, kismotorján érkezett Szegedre, szerdán utaztunk volna hozzájuk Makóra. Kedden hajnalban kopogtak az ablakon. Senki nem volt az ablaknál, nem is lehetett, a családi ház kapuja zárva volt. Délelőtt jött a távirat, „vitéz Mezei János ma hajnalban meghalt”. Nagymama hamar utána ment, hogy ne érezze magát a nagyapa egyedül. Szerették egymást, életükben is mindig béke volt közöttük. Előre mentek... Egyszer majd követem őket, oda, ahol csillagszórós örök karácsonnyal várnak...