Alanyunk: a racionális mérnök. Állandó rohanásban él, nyughatatlan. Tanul, dolgozik - mindent akar egyszerre. Soha semmire és senkire nincs ideje. Valójában saját magára sem.

Lehetetlennek tűnt, hogy elfogadjon bármit, ami tudományokkal nem magyarázható.

Ámde! Egy nap csörgött a telefon - kivételesen nem az aktuális projekt megoldásra váró problémája miatt.

Egy már-már elfeledett rokon kereste, Georgina - az unokatestvére. Nem kertelt, rögtön a lényegre tért; "apu rosszul van, bejössz velem a kórházba? Félek!" Előző nap ő talált rá édesapjára, amikor megállt a szíve. Mintha megérezte volna, éppen időben.

Egy ilyen kérésre nem lehet mást mondani; természetesen igen.

Sajnálta, hogy csak ilyen nehéz időkben találkoznak. Gyermekekként sok időt töltöttek együtt. Szerették egymást. Mostanában pedig hol egyikük nem ért rá, hol a másik. Így lassan elmaradoztak a vasárnapi látogatások.

Az unokatestvér késve ért a kórház elé, kifulladva, mentegetőzve, hogy feltartották, meg ez a forgalom.. Georgina türelmetlenül téblábolt, igyekezett volna beteg apjához. Egyetlen perc se vesszen kárba a drága időből. Vidéken él, indul a busz. Oda kell érni!

A kórterembe lépve hihetetlen kép fogadta őket; az örökké sürgő-forgó Jóska bácsi ott feküdt sápadtan, öntudatlanul, csövek lógtak testéből.

A túlhajszolt, már-már érezni sem képes roncs szóhoz sem jutott. Csak nézte döbbenten unokatestvére odaadó gondoskodását. Egyik ápolónő sem állhatta meg szó nélkül: “hogy mennyire szeretheti ez a lány az apját, hogy minden estéjét itt tölti az ágya mellett, pedig milyen messziről jön szegény”. Hogy is bírja...és sajnos nem sok remény van. Mi lesz vele?

Georgina kérte unokatestvérét, segítsen édesapján. Nem tudta, pontosan miként is - nem ismerte az energetika kínálta lehetőségeket - csak segítsen.

Az unokatestvér ekkor már érezte, nincs esély. Nem szólt, csak biccentett, mintha minden rendben volna. Bűntudata támadt, jót cselekszik-e, és képes lesz-e megérzése szerint segíteni.

Peregtek a percek, Jóska bácsi rosszul volt, ismét feltelt a tüdeje, Georgina nővér után kutatott az üres folyosón. Sehol egy lélek. Egy nővér két osztályt látott el, de rögtön a kórterembe sietett, amikor hallotta a hívást. Kedves volt és borzasztó fáradt. Maradt kicsit beszélgetni. Nem kellett buszra sietni. Ma autóval mentek, így több idő maradt.

Ez így ment még két napig. Aztán telefon érkezett az intenzív osztályról. Nincs sok hátra, itt a búcsú ideje!

Ilyen sokk kell, hogy érje napjaink karrierista zombiit, hogy felfogják végre, mi is az, ami igazán fontos. Pénz, státusz, hatalom,...  Ugyan! Sehol sincs ahhoz, hogy ki tudják-e használni a rendelkezésre álló időt, és felmérik-e annak jelentőségét, hogy ott lehetnek.

Georgina kétségbeesve zokogott, belezengett a kórházi folyosó: “hogy milyen igazságtalan ez a rohadt élet, hogy mindig csak a szenvedés, a fájdalom..itt vagyok fiatalon és semmi jó nem történik?! Tavalyelőtt a testvéremet vitte el a rák, most az apám is..ki marad nekem?! Mivel érdemeltem ezt ki?!”  Még a hite is megrendült elkeseredésében.

A kórterembe lépve a fájdalom csak fokozódott: ”Apu nem hagyhatsz itt! Nem teheted ezt velem!”  

Ekkor az unokatestvér leküzdve fájdalmas döbbenetét, kivonszolta Georginát a folyosóra és kemény szavak következtek: ”Azt akarod, hogy sosem leljen megnyugvásra, ne okozz neki ekkora lelkiismeret furdalást! Így haljon meg, bűntudattal? Ne tedd ezt vele! Hagyd békében elmenni!”

Georgina megszeppent, aztán erőltetett mosollyal az arcán a szobába lépett. „Apukám, képzeld, voltunk ma anyuval a hegyen, milyen szép a szőlő, meg alma is sok lesz az idén..és képzeld a kutyák is velünk jöttek, hiányzol nekik is ám. Siess haza, mert tudod, csak Neked fogadnak szót!” (Közben titkon áradt a szeretet energia Georgina felé - nagy szükség volt rá.)

Egyik hajnalban mintha telefon szólt volna, de valójában nem csörgött.

Reggel futótűzként terjedt a hír a rokonságban, Jóska hajnali kettőkor meghalt.

A temetésre készülődve együtt volt a család, a testvérek, unokatestvérek megosztották egymás közt a tennivalókat. Nagy az összetartás, ritka már ez manapság. A konyhában előkerültek a régi kedves emlékek, történetek, közben készültek a jó falatok a távolról érkezőknek.

Mély volt a gyász, de a kétségbeesés alábbhagyott. Georgia és az édesanyja érezték, nincsenek egyedül.

Jóskát a kis falu temetőjében helyezték végső nyugalomra. A temető egy dombtetőn áll, rétek és erdőfoltok szegélyezik. Varázslatos hely. A falu egykori lakói innen fentről vigyázhatnak az „itt maradottakra”.

A szertartás alatt nem lehetett hangos zokogást hallani, mintha valaki a nyugalom köpenyét borította volna a jelen lévőkre.

Ahogy ott állt az unokatestvér merengve a család mellett a fel-felvillanó emlékekkel a fejében - egy pillanatra Jóskát látta a vagányan kigombolt ingben és a kedvenc, kopott farmernadrágjában jókedvűen intett, megfordult és eltűnt a domb mögött. Haza indult.