2011.09.19. 13:19, miner
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy füzfán fütyülő gézengúz. Na, azt mondta egy nap a székely:
- Megyek amarra le, ni ott valami füzfán fütyülős bánkodik magában.
Le is megyen és nézett fel a fára. Hát majdnem kővé dermedt, mert a fán egy lovat látott.
- Ejha, te ló, hát te hogyan mentél fel a fűzfára?
- Én-é? Engem ilyenekről ne kérdezz, ha kedves az életed.
- Jó, jó, kedvesnek kedves, de mégis tudni szeretném, - erősködött a székely góbé, mert hát nem tud másmilyen lenni, meg akarja tudni, ha a fűzfa eldől a lóval, még akkor is.
- Nem megmondtam, hogy ne bölcsködjél? Tértél volna észhez idejében, mert ni most mi fog következni. - mutatott a hegy felé.
Hát jöttek azon béfelé a katonák. Meg is fogták a góbét és vitték. Nem volt mit tenni, ha ez van, hát ez van, ment a góbé és azt mondta magában:
- Nem volt jó nekem az otthon melege, most de jó lenne", s máris, ahogy kimondta fújni kezdett a szél és rajta még ruha sem volt, csak egy lájbi.
- Jaj, megfagyok, mondjátok katonák, jó vitézek hová visztek engem, mert egyre jobban fázom.
- Ne kérdezz semmit. - kiabáltak rá a katonák és még a kardlappal is sujtottak egyet a hátára. - Hallgass, mert megbánod!
- Jól van," Krisztus urunkat is verték, én is elszenvedem". - gondolta a székely és ment engedelmesen.
Egyszer csak sötét lett. Jöttek a szilaj hegyi árnyak és neki a katonáknak. Birokra keltek velük. A székely csak nézte, hogy a katonák hiába rántották elő a kardot,
azok kikapták a kezükből és úgy meghajlították, mintha csak drótból lenne, aztán eldobták. Perceken belül a katonákat mind odacsapkodták a szikla oldalához,
mire azok elaludtak egy kicsit. Akkor megfogták a góbét és azt mondta neki az egyik szilaj hegyi árnyék:
- Hát te mit akarsz arrafelé?
- Én semmit, engem idehoztak erővel.
- Jól van, nincsen semmi baj, bírkozni tudsz-é, mert aki nem tud, azt oda szoktuk paskolni a sziklaoldalához.
- Tudok hát, én szoktam mindig bakalódni a legényekkel.
- Bakalódni? És azt hogyan kell ? - kérdezték kíváncsian.
- Ó, hát nem tudom megmutatni, mert kéne a fejemre egy bikaszarvat kötni.
- Mutasd csak meg. - mondták és kötöttek a fejére egy bikaszarvat:
Több se kellett, nekiszaladt a legerősebbnek és felöklelte. Akkor a többiek nagyot nevettek, mert az úgy hanyatt esett, hogy nem tudott fölkelni.
- Nézz oda, milyen erő van ebben. A legszilajabb árnyat így elborította, hogy megmoccani sem tud, jaj legyél a vezérünk.
Na, ha hiszítek ha nem, felfogadták a székelyt, hogy ezentúl ő parancsoljon nekik. El is fogadta sürgősen az ajánlatot, nehogy időközben valamelyiknek még valami másféle ötlete támadjon.
Akkor leült a szilaj árnyak trónjára és megparancsolta, hogy reggelig mulatással töltsék az időt.
Telt az idő, ahogyan telt, éjnek idején minden úgy látszott, hogy türhetően kezelhető, ám de ahogyan reggel lett a góbé legnagyobb bámuatára eltűntek a szilaj hegyi árnyak
- egyszerűen azt sem tudta melyik hol van. "Na most mi lett" - gondolkodott, tanakodott magában.
- "Most jövök rá, hogy ezek olyanak, mint a csillagok. Éjjell még látja őket valahogyan az ember, de amikor kivilágosodik, eltünnek és voltak szilaj árnyak,
nincsenek szilaj árnyak. Jó, most szépen csöndesen lesomfordálok a trónról és megpróbálok csöndben kereket oldani"
Na úgy is tett, lesomfordált és már ment volna, amikor valaki megragadta és visszarántotta.
- Hé, hé szilaj árnyak királya, a trón a tied. Nem hagyhatod el, még árnyékszékre sem mehetsz, mert ha innen lekecmeregsz, akkor lefokozunk és választunk egy másik királyt.
Mérgelődött a góbé, most meg mintha tényleg kellene menni az árnyékszékre, de hát a szilaj árnyaknál tán még árnyékszék sincsen.
- Hajaj! Kellett nekem elfogadni a kinevezést.
Gondolkodott, gondolkodott, s akkor eszébe jutott valami és elkiáltotta magát?
- Sorakozó, ide elém, ide mindenki sorakozzon fel ide elém.
Lett nagy tülekedés, a szilaj árnyak egymást taposva, félretolva tolongtak, hajlongtak eléje. Egyszer csak csönd lett. A góbé nem látott semmit, de hallotta, hogy előtte szuszognak, és akkor rájuk kiáltott:
- Ti, akik a sor elején álltok, ti lesztek a többiek vezérei. Számoljátok meg hányan lettetek vezérek?
- 22-en jött a válasz nagy későre.
- Nagyon jó! Na, most mindenik vezér tegyen a fejére egy tulokszarvat. Bikaszarvat senki nem tehet, mert az az enyém.
Hamarosan fel is erősítették a fejükre a tulokszarvakat, így már látta őket. és tudta egész nap hogy hol, merre járnak.
- Jól van, de estére, éjjelre levegyétek, mert ezek csak nappalra érvényesek. - (Hát persze, hogy szem előtt legyenek, gondolta a ravasz góbé).
Már egészen jól ment neki a királykodás, csakhogy a szükség egyre jobban kényszerítette, hogy egy óvatlan pillanatban elhagyja a trónt és elvégezze szükségét.
- Jaj, de jó lenne még egy két napig királykodni, jaj, mitévő legyek? Mi lenne, ha vitetném magamat a trónon?
Na, úgy is lett, odaállíttatott maga mellé négy szilaj árnyat és azok vitték trónostól, mindenestől még az árnyékszékre is.
- "Hohó, én vagyok a legnagyobb király, mert oda hova földi királyok is gyalog járnak, engem trónostól visznek, ha ha ha!" - örvendezett, - mert minek vagyok én góbé, ha nem járok túl az eszükön.
Éppen jókor gondolt ilyenekre, mert volt ám azért a szilaj árnyak között egy okosabb is. Az lefigyelte, hogy a góbé miben mesterkedik, és egyszer csak odasimúlékonykodott a trón mellé és azt mondta neki:
- Látom itt átvertél mindenkit, de engem nem fogsz átverni. Rájöttem, hogy egy ravasz kis góbé vagy. Add át a trónt és akkor nem lesz semmi baj!
- Micsoda? Ki vagy te, hogy így mersz szemtelenkedni a szilaj árnyak királyával?
- Fekete lábú szilaj vagyok. Őseim mindig királyok voltak. A trón is engem illet, tehát ne bohóckodj, add át önként és nem lesz bántódásod!
- Adom én, hogyne, - nevetett a góbé, - már miért ne adnám? De előbb nem szeretnél néhány csavaros eszű felfogást átvenni tőlem? Nem egyébért, már csak azért is, hogy ha már átveszed a helyemet, legalább okosabban kormányozz, mint elődeid!
- Igen, szeretnék.
- Akkor jó, na figyelj akkor ide. Első szabály, bármit akarsz mondani, mindig tekerd meg a szavakat, sosem beszélj úgy, mint a többiek.
- Értem, - bólogatott a szilaj árnyék, - Értem, de hogyan kell?
- Hát úgy, hogy én például holnap kiállok és kijelentem hangosan, hogy a trónt át akarom adni neked, de te tekerd ki a választ. Amikor kérdeznek, hogy kell-é neked a trón, ne mondd, hogy kell neked. Hanem mondd azt, hogy annak, akinek kell, most nem kell, de ha nekem mégis kell, akkor nem most kell!
- Jó. - bólintott, a szilaj árnyék. - Jó, azt fogom mondani, "Annak akinek kell a trón. annak most nem kell, de ha nekem mégis kell, akkor a trón nem most kell" - És köszönöm, hogy megtanítottál, miként legyek csavaros eszű!
- Rendben van, akkor ma este már szólni fogok. - bíztatta a góbé a Fekete lábú szilaj árnyat.
Aztán este is lett és mindenki nagy vígadalomban volt, mert éppen a tábortűz meggyújtása előtti pillanatokban megjelentek újra a katonák, és a góbét keresték. Na, de bizony azok is pórul jártak, mert a szilaj árnyak mind odapaskolták őket a szikla falához. Tetszett az árnyaknak, hogy ilyen jól elbírnak bánni a katonákkal, így aztán nagy zsivajt csaptak.
Mulatoztak, heccelődtek egymással. Egyszer csak a király szólásra emelkedett:
- Kedves barátaim, elérkezett a búcsú pillanata. Ma este ünnepélyes keretek között átadom hivatalom és trónom fekete lábú szilaj barátotoknak. Nézzétek már itt is áll melettem késze arra, hogy a tróra ráüljön és kormányozzon benneteket.
Na, erre akkora csend keletkezett, hogy a szunyogok dünnyőgését is lehetett hallani.
Akkor megszólalt egyik szilaj árnyék, hogy az nem lesz jó, mert ha megint a szilajok kezébe kerül a vezetés, abból belháború lesz.
- Ne búsuljatok, - mondta góbé, - én kikérdezem fekete lábút, és most tőle függ, hogy mi legyen a következő lépés.
Feketelábú felé fordult és azt kérdezte tőle:
- Mondd meg nekem, uradnak, királyodnak, akarod -é átvenni a helyem és mikor ma, vagy holnap?
- "Annak akinek kell a trón, annak most nem kell, de ha nekem mégis kell, akkor a trón nem most kell" - felelte bátran Fekete lábú szilaj árnyék és nevetett egyet.
- Miért nevetsz? - kérdezte a góbé és ő nem nevetett. - Nem találom meggyözőnek a feleletedet. Éppen ezért még egyszer megkérdezlek. Mondd meg nekem, uradnak, királyodnak, átveszed a vezetést, mikor, ma vagy holnap?
Ekkor a szilaj árnyék zavarba jött és elfelejtette, hogy ki kell csavarni a választ és azt felelte:
- Megfoglak, kicsavarom a fejed, megfoglak még egyszer kicsavarom a két kezed, megfoglak harmadszor, kipenedrítelek innen és én leszek a király.
Mit mondjak? Lett erre akkora csete-paté, hogy még a Belzebub is megremegett a pokol tornácában. A góbé meg szépen óvatosan felállt a trónról és kereket oldott. Gondolta, hadd csapkodják egymást, paskolgassák a szikla oldalához, addig ő illaberek, nádak erek.
Úgy is tett, ment amig mehetett. Egyszer csak látta, hogy már otthon van. Jött ki a felesége.
- Hát te hol, merre tekeregtél, hogy rólam így megfeledkeztél?
- Jaj, ne haragudj, a szilaj árnyakkal viaskkodtam, még királynak is felavattak, de már nem bírtam tovább, és ehun ni, hazacsöppentem egy kicsit.
- Hazacsöppentél? Az árnyakat meg ott hagytad? Pedig a lett volna jó, ha te is árnyék lettél volna, most nem kéne elő vegyem a fakanalat.
És biza elévette a fakanalat és jól elcsépelte, de úgy, hogy a góbénak sem kellett reggeli.
Szaladt ki a határba, hogy a fűzfán fütyülőt megnézze, ott van é még, Hát nem volt már ott,
az pedig baj, mert ha ott lett volna az én mesém is tovább folytatódna.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
De, hiszen ez nagyon jól olvasható. Köszönjük szépen a mesédet.