// Nem akarok írni, soha nem is tudtam úgy, ahogy szerettem volna, nem is fogok tudni - lemondtam róla évek óta – harcoltam ma éjszaka is, most először vesztettem…//
 

,,Amikor jókedved van, minden, amit látsz, színes, illatos, harmonikus, és hidd csak el, az Úr semmi másért, csakis azért tette oda eléd, hogy boldogítson.”

*

Akkor még csak néhány hónapja jártam az új munkahelyemre. Május délelőtt könnyedén kapkodtam a lábam, szokatlanul forró volt a járda, puha lépteim ritmusát bekarcolta az emlékeimbe.
Egyforma távolságra állt a buszmegállótól, és a kisbolt bejáratától. Behúzódott a szürke ház közelébe. Mintha egyenesen a falba kívánna beolvadni. Magas szárú fekete fűzős cipője orrán játékos fénysugárgyerek nevetgélt. Ő sem viselt harisnyát. Galambszínű, elöl gombos ruháját vékony öv fonta körbe, már-már attól tartottam, leeshet vékony derekáról. Amin apró kék nefelejcsek nyíltak törékeny zöld száraikon. Réges-régen horgolt, keményre vasalt alabástrom gallér pihent a vállán. Erősen őszülő, vékony szálú haját kicsi kontyba tűzte a tarkója fölött. Kreol bőre sima volt, sovány arcára feszült, a szeme olyan, mint az őzeké, apró, meleg. Szája ívén huncut mosoly lakott. A magukat általában rúzsozó öregasszonyokkal ellentétben Ő nagyon halvány, a barack és a rózsa keverékéből kevert színt használt. Bal kezével alig észrevehetően a kerekes bevásárlójára támaszkodott, úgy tűnt, mintha csak is azért állna ilyen közel hozzá, nehogy egy óvatlan pillanatban rakoncátlan kölyökként önálló életre keljen. Váratlanul ért, amikor jobb kezét lassan a szája elé emelte, és valami döbbenetes egyszerűséggel slukkolt a filter nélküli cigarettából. Fürge gondolattal megelőzött, főhajtással, halk szóval üdvözölt. Zavaromban mély bólintással válaszoltam, miután torkomon akadt a hang. Elveszítettem a ritmust, majdnem orra buktam a meglepetéstől.
-Uram Isten, nyolcvan, és cigizik!- Döbbentem meg és nevettem föl, hirtelen jókedvvel magamban. Amit most láttam, az a természetes, ugyanakkor ősi eleganciát sugárzó mozdulat, egyszerűen hihetetlennek tűnt számomra, elképzelni sem tudtam mindeddig…
Attól a pillanattól kezdve kétségem nem férhetett hozzá, nem okoz problémát, feltoloncolni a kis kerekes bevásárló kocsit a buszra.
Ma már nincs módomban kideríteni, a barátságunk magját először  nem-e ott a buszmegállóban öntözte meg éltető nedvvel, - amit be kell vallanom: ,,majdnem orra bukásom” komikus fotója csalt a szemébe.                                                   

Bármikor fölidézem életem egyik kedvenc epizódját, lelkemet derű és nyugalom fonja körbe. Akkor ott, még nem gondoltam arra, hogy később, őszinte, kölcsönös szimpátiává érik ez a buszmegállós találkozás.  Aztán a sok éve megszűnt műkönny neve, amit csak ő használt, még mindig nem törlődött az idővel gyérülő szótáramból.                                                                                                      

Sajnos csak pár évig haladt életünk mezítlábas gyalogútja közel egymáshoz. Nemsokára ágynak dőlt. Minden alkalommal, amikor a nevét láttam aláírva, valahol belül apró üdvözletet küldött remegő, egyre vékonyodó vonalvezetése.
Azóta valahány csodálatos találkozás talál rám az életben, mindegyikben egy picit úgy érzem, Indiánasszony köszön vissza a távolból.
 

2007-10-09