Nagyot változott a világ a gyermekek szórakozásában, a játékban is.
Régen a semmiből kellet játékszereket teremteni, és főleg a versengés,
az ügyesség fejlesztése volt a cél.
Ma, köszönve a játékgyárak profithajhászó tevékenységének és a
műanyagok felhasználásának, hihetetlen mennyiségű,  sok esetben
veszélyes, és költséges játékokat kínálnak a játékboltok és áruházak.

A játékok nagy hatással vannak a gyermek jellemének a kialakulására.
Sajnos sok játék az erőszak, és öldöklés eszközei, nem beszélve a
számítógépeken játszható játékokról.
A számítógépek behatoltak az óvodába, és a gyermekek már pici korukban
görnyednek a számítógép előtt rontva szemük világát, és a
kisugárzással a fejlődésüket.

Régen az óvodában énekelve tanultak a gyermekek szépen beszélni, és a
mesék is ezt szolgálták. A közös játékok is az ügyességet
fejlesztették.

Játszótér városunkban nem volt, így a postakertet vettük birtokunkba.
Az egyik fiú a kincsnek számító gömb díszt leszerelte a szekrényükről,
ez volt a  teke. Botokkal hajtottuk kapura. Kedves játék volt a lukba
labda: 3-4 méteres körbe lyukakat vájtunk a földbe, és a középen lévő
lyukba kellett a labdát beterelni. Közben a botokat az előttünk álló
lyukban tartva kellett ügyesen, gyorsan onnan kikapva terelni a
labdát. Ha e közben a körben álló, aki a középlyukat őrizte, beledugta a
botját a körbe álló lukjába, akkor bizony helyet cseréltek. Ha erre
ráuntunk akkor zavarócskáztunk,  vagy humócskáztunk.
(Lám a számítógépem memóriája sem ismeri ezeket a szavakat) Az utcán
is lehetett játszani, mert akkoriban autók nem voltak, a lovas kocsik
meg nem okoztak balesetet. Kedvelt játékunk volt a kacskázás. A kacska
egy  3cm étmérőjű és 14 cm hosszú kerek fa, a két vége kúposra volt
meghegyezve. Tartozéka volt a dobó bot. A földbe arasznyi  vájatot
vágtunk, melyre keresztbe helyeztük a kacskát. A botot aládugva
lódította a soron lévő játékos minél tovább. Ahol leesett, ott a
bottal a kacska hegyére kellett ütni, és a magasba szökő kacskát a
levegőben tovább ütni. A játékos addig üthette, amíg elvétette a
kacskát. Akkor a bottal lemértük a távolságot, és a porban jegyeztük.
Az volt a győztes, aki a legtávolabbra tudta a kacskát elröpíteni, és
tovább ütni.

Lovas nép lévén a lovazás sem maradhatott ki. Ehhez kellett legalább
négy személy. Három-négy méteres spárgának  a végeit  összekötöttük, a
"lónak" a tarkójától a hóna alatt a háta mögé került a gyöplű.  A két
ló és a hajtók utca hosszat versenyezhettek.

Gondolom a karikázást talán többen, ismerik. A pénzezés, vagy parázás
annak volt a következménye, hogy alig négy év alatt két pénznem lett
érvénytelen 1941 és 1945-ben.
A fémpénzeket négy-öt méter távolságból dobtuk "fal alá" vagy
vonalhoz. Akinek a pénze legközelebb volt a falhoz, az összeszedte a
pénzeket, és feldobta. Amelyik a címerrel felül volt mikor leesett,
azt elnyerte. Ezt követte a második, harmadik, ahogyan a dobásnál
voltak felsorakozva. A következő dobás... mind addig, amíg a szüleink
beparancsoltak bennünket vacsorázni.

Mondanom se kell, hogy nyáron a cipő addig volt a lábunkon, amíg
vasárnap a templomból hazaértünk. Ebéd után már a foci meccsre
mezítláb illett menni, mert valahogy be kellett surranni a kapun, vagy
a titkos elmozdítható deszkánál bújtunk be, míg az őrök észre nem
vették. Én szívesebben foglaltam helyet az egyik fatetején kinevezett
páholyban. Nevezhetném kórusnak is, mert ha a mieink ellen akár
jogosan, vagy jogtalanul ítélt büntetőt bíró, felhangzott a kórus:
tyúkbelet a bírónak. A rendezők hiába próbáltak bennünket leszedni a
fáról, ha a finomkodó vendégek vagy a bíró méltatlankodott.
Ha valamit nem ítélt meg: pápaszemet a bírónak! A meccs végeztével
maratoni futással hazáig kiabáltuk az utcán hogy: győőőztünk!!!!  Ha
kikaptunk akkor szép csendben, hazaballagtunk, és természetesen
mindennek az igazságtalan bíró volt az oka.

Szeptemberben, az iskolaudvarban kezdetét vették a nagyobb létszámot
igénylő játékok, az Adj király katonát, ha nem adsz, szakítok,  a
kanászostor, -ebben mindig én voltam a sugár,- a  zavarócska, vagy a
pénzezés.

Ezekhez a játékokhoz nem kellett  villanyelem, és a mi időnkben alig
volt olyan fiatalember, akit kiszuperáltak a sorozáson.

A háború utáni szegénységben mégis boldogok voltunk. A rongylabda
nagyobb kincs volt, mint ma az utcákon heverő gumilabda.

Szép gyermekkor jöjj vissza egy percre..... azt hiszem visszajött, míg e
sorokat írtam.... Talán Önnek is kedves olvasóm. Örülök, hogy
játszhattunk.

Vinczer S. Péter