A vonat robogott a kötött pályán, úgy tűnt, megállíthatatlanul. Kint a gyönyörű táj csak úgy elsuhant az ablakok előtt, vagy talán fordítva történt mindez. Ez csak nézőpont kérdése.
Az utasok bent a vonatban tették, amit tenni szoktak. Ettek, ittak, beszélgettek, olvastak, nézelődtek. Egymást nézték, vagy bámultak ki az ablakon, a tájat figyelve.
Kint a vonat egyik oldalán éppen kelt fel a hold, a másik oldalán ment le a nap. Magasra törő fák integettek ágaikkal a száguldó vonatnak. Madarak repültek a magasban, kecsesen, szárnyaikat széttárva. A táj igazi arcát mutatta, a tó felszíne fodros hullámokat vetett a belehulló falevéltől, a romos épület is igazán romos volt, és omladozott, mellette egy halom kő állt, a földút is úgy kanyargott, ahogy szokott, egy nyitott ajtóhoz vezetve a vándort, amely a vonatból nem látszott.

A kalauz menetjegyeket kezelt, de gondolatban egész máshol járt. Egyszer csak összerezzent, amikor egy utas hirtelen nekiszegezte a kérdést:- Hol vagyunk?
A kalauz csodálkozó tekintettel nézett körül, majd megállapította, hogy:- Ó! Hát vonaton!
- Nem mondja! Tényleg?
- Igen! Nekem határozottan úgy tűnik! De nézzük meg talán közelebbről!- mondta a kalauz, és hirtelen meghúzta a vészféket. A vonat csikorgó kerekekkel fékezett, ragyogó szikrákat szórva.

Leszálltak. Megnézték kívülről is, és tényleg egy vonaton voltak. Az utasok abbahagyták addigi tevékenységüket, és leszálltak a nyílt pályán álló vonatról. Mellettük egy emberkéz még nem érintette őserdő burjánzott, tele élettel és halállal, csábítóan hívogatva az embereket.

Csend volt, nagy csend. Az emberek döbbenten bámultak egymásra, majd mindenki egyszerre kezdett beszélni, megtörve a csendet.
- Azonnal intézkedjenek! Ez így nem mehet tovább!- mondta remegő hangon egy kövér férfi, akinek arcán csak úgy folyt az izzadtság.
Egy egyetemista kinézetű fiú röhögőgörcsöt kapott, és a földön fetrengett jókedvében.
- Hahaha! Hajajajaj! Húhúhúhú! Ez tök király!
Egy középkorú hölgy félelemmel teli hangon suttogta:- Ó! Istenem! Mi lesz most?

Semmi nem történt. A vonat ment tovább az utasokkal, de az erdő, a táj ott maradt, a maga valóságában pompázva. Sok utas azóta is figyeli, ha arra jár, várja, hátha megáll a vonat megint, és arra gondolnak, legközelebb bemennek az erdőbe.

A kalauz viszont lemaradt! Ott kóborol az erdőben, és figyeli, ahogy a rothadó fatörzseken új élet virágzik a halálból születve. Már egész megszokták a kövek, és az állatok, meg a növények. Bár, még akadnak beilleszkedési problémái. Néha túl sokat beszél!