A próbaidő lejárt…

Megerősíthetem életem legjobb döntését hoztam.

Feszített másfél év után, lelkemben lecsendesedett a vihar, a hullámok kisimultak. A veszteségeimet igyekszem feldolgozni. A megváltoztathatatlant elfogadni, a meg nem valósítható terveimet megvalósíthatóra váltani. Új életemben új szokások is beköszöntöttek. Most szeretném pótolni, ami kimaradt az életemből az elmúlt években.  Mindig ingergazdag életemet, ingerszegényen éltem, szinte lakáshoz, ágyhoz, szolgálathoz kötve. Ez a teher lekerült a vállamon nehezedő keresztemről.

Sajnos túlértékeltem a békés, nyugalmam teremtette fizikai képességemet, ami miatt napokig tartó aktív pihenésre kényszerültem. Pitvarfibrillácót produkált a szívem, megálljt parancsolva. Ez sem volt véletlen, nem hiszek a véletlenekben. Ajándékként érkeztek a nehezebb napok. Gondolatpókjaim beindultak, szőtték a jövőm biztonságot nyújtó, minden körülmények között jólmegtartó hálóját ezüst szállakból. Kezembe könyvet vettem, újra olvasni tudtam. Visszatértek az életemet kísérő olvasással töltött örömórák. Lelkembe egyre ritkábban hasít bele a fájdalom, amit a tagadhatatlan szeretet okoz, amelyről azt hittük, soha el nem múlik, egy családot mindig összetart.  Miután a tüskéktől nem kell félnünk többet, -szedegettünk éppen eleget a körmünk alól- sértettek nyíltan, burkoltan, gúnyolva, megtagadva, emlékezve a részletekre a fájdalom enyhülni kezd. Nem mi tagadtuk ki az életetünkből egykori családtagunkat, megtette ő maga. Mindennapi imáimban áldást kérek az életére, hiszen volt idő. amikor együtt örültünk, és sírtunk, szerettük-, és segítettük egymást, egy család voltunk… Mindezeket ismét átgondolva, elemezve teltek az ágynyugalomban eltöltött napok.

Miután az EKG jelezte a bajt, egyénileg próbáltam megoldani, plusz gyógyszerekkel a ritmusom helyreállítását, ami sikerült ugyan, de...  Nem szóltam senkinek. Másnap a doktornőtől kikaptam, amikor meglátta az EKG- n a jeleket, közölte ezt kórházban kell megoldani. Igaza volt, ez nem az a kategória, ahol „próbálkozni lehet”. Megértettem, senki nem vállalhat felelősséget értem, ha én magammal szemben felelőtlen vagyok.

Elmondhatom, egészségügyes szemmel nézve is.  Ilyen alapos vizsgálatra, minden részletre kiterjedő gondoskodó figyelemre nem számítottam. A laborvizsgálatok széles skálája is példaértékű. Egy kis büszkeséggel jelenthetem a magnézium alacsonyabb szintjén kívül, szinte minden tökéletes. Teszek is érte, mindent megveszek, beszedek, ami a fenntartható állapotomhoz szükséges, itt is érvénysül „mániákus” biztonságra való törekvésem, éves adagot tartalékolok.

A magnézium pótlást elkezdtem, hiszen nem csak a szívnek van szüksége a harmonikus működéshez, hanem minden szervnek, idegnek, izomnak. 

Hétvégéig a terheléssel még óvatosan, aztán kezdődhet ismét a gyógytorna és a fokozatos mobilizálás.

Szeret engem az Isten, a doktornő is a földi angyalok seregéhez tartozik, így jó kezekbe kerültem. Bízom benne és itt is megköszönöm, cselekvésben kiteljesedő gondoskodó szeretetét.

Hazaértem, itthon vagyok. Minden embernek ott van az otthona, ahol a biztonsága, reménye lakik, és ahol a lelke is otthonra talál. Minden reggel rácsodálkozom a napfelkeltére, szeretteimmel együtt lépünk az imahídra.  Ablakszemeim előtt erdőként terülnek el a fák ölelkező lombjai. A parkban virágok nyílnak, egy-egy kis leválasztott parcellában konyhakerti zöldségek kínálják magukat az egészséges táplálkozáshoz, máshol szőlőszemeket érlek a napsugár melege.

 A teraszon néha vidám zene szól vasárnap délelőtt. A rendszeres napi tornaórákat jó idő esetén itt tartjuk. Vidám hangulatban telnek az órák. A mindennapi programok példamutatóan szervezettek, soha nem láttam ilyen remek szolgálatot, amivel megajándékoznak bennünket. Ezek a programok vonzottak ide, amikhez évek óta szívesen visszatértem, ismerkedtem, követtem az otthon életét. Tudtam, ha egyszer döntenem kell, hova mennék, semmi más nem jöhet számításba csak ez az idős otthon.

2013 -ban megírt kisregényemben -A lélek húrjában- egy képzeletbeli gondozó házba kalauzolom el az olvasókat, bemutatva a lakók mindennapjait, beleszőve saját életem részleteit. Akkor még nem gondoltam, hogy Ilonka szerepét egyszer saját magamra osztom. 

Most itt vagyok. Részt vettem az első születésnapi ünnepségen, remek programok kíséretében. Nem ritka otthonunkban a 90. születésnap, sőt az e fölötti sem, de van itt 100. évforduló is.

Az elmúlt héten pedig vidám zenés, kviz műsorral mulattuk át a délutánt, ahol finom mentaleveles bodzaszörpöt kínálva oltották a szomjunkat, az intézetvezető asszony saját kezűleg készített ajándékával, jutott belőle mindenkinek a zsúfolásig megtelt szépen felújított ebédlőben. Volt itt közös éneklés, de még táncra perdülés is keringőre.

Kétszobás apartmanban saját bútoraim, festményeim, megszokott tárgyaim között élem -eddig ismeretlen- egyedüli életemet, de egy pillanatra sem magányosan. Összefésült családommal napi szinten tartjuk a kapcsolatot, maratoni beszélgetésekkel, mindenben számíthatok rájuk, soha nem mondták, most nem érek rá, majd holnap megbeszéljük. Isten ajándékai ők nekem, épp úgy, mint másik „új családtagom” aki egyetlen napra sem hagyott magamra a kórházban, minden nap meglátogatott. Nem sokkal később Sándor betegágyánál is ott ült velem órákat, mindennap, - a „hazakészülés” nehéz óráiban-, is velem maradt, a búcsú pillanatában is Anita.

A hivatalos ügyeket, temetést és minden egyebet együtt intéztünk. Nélküle bele sem merek gondolni, mi lett volna velem, az akkori állapotomban, a „mezsgyén”, magam is gyámolításra szorultam. Nem csak remek rendőr, életemnek őre is egyben.

Távolban élő családom munkájuk, saját családjuk ellátása miatt csak a temetésre tudtak eljönni.

A gyászidőre esett az otthon nyugdíjasház részlegébe való jelentkezésem.  A helyszín megtekintése, majd költözésem előkészítése. Ebben is Anitáék segítettek, jöttek velem-, együtt néztük meg az apartmant, terveztük, hova kérünk falat az akkor még egy térben lévő lakrészben, majd a költözést is Anitával és anyukájával bonyolítottuk le, bontogattuk a dobozokat, csomagokat, s kerültek helyükre a dolgok.

Felszámolni 53 év után közel 130 nm-es családi házat, összeszedni mit hozzak a 33 nm-be, nem volt egyszerű feladat, de megoldottuk. Jelenleg a ház felügyelete, az ingatlan eladással járó procedúra Csabára a régi barátra - ingatlanossal kettőjükre maradt. 

 Egy hónap alatt hét látogatóm volt, először Margit barátnőm, a barátnőjével jött el hozzám és csodálta meg, milyen szép helyen élek, a park szépségeit, virágait látva. Majd Norbi és felesége Gabika jöttek el meglátogatni. Most vasárnap Anitával, és a szüleivel tölthettem ismét a napot. Sok finomsággal köszöntettek be, majd elvittek egy másik balatoni városba, bevásárolni az ALDI-ba.

Szeret engem az Isten! Adott nekem kis-, és nagycsaládokat, barátokat, akik egyetlen pillanatban sem hagytak magamra. Az egyedüllét számomra sohasem lesz magány. Napokon belül -bemutatkozásom követően-, barátnőre leltem. Enikő megkeresett segítségét felajánlva. Sok mindent megélve ismeri az otthon mindennapi életét, férjével érkezett, „megárvultan” – Ibolya barátnőm „özvegy” szó elkerülését meghatározó szólásával élve-, saját súlyos betegségéből felépülve, ma már ismét önellátó életet élhet. Erős, szívós asszony, kilóg a sorból, nem görget maga előtt semmit, kicsit nyersebben, de mindenben a tökéletességre törekedve mondja meg a véleményét.  Számomra ez nem ismeretlen, sőt tanulok belőle, életem kísérője a csillagjegye. Mint empatikus ráknak szükségem van erre a tanításra. Azt hiszem egy lélekcsoportba tartozhatunk, mert teljesen más gondolkodással, de egyenlő őszinteséggel, szókimondással, azonos értékrenddel, és világnézettel -egymást kiegészítve- megértjük egymást.

Szeretteim, barátaim velem vannak, örömeimben osztoznak, könnyeimet letörlik, minden nap lélekben átölelhetjük egymást, ha már  kezeinkkel nem érjük el …