A felkelő nap hajnali fényének ragyogásában…

A korán fekvők hajnalban ébrednek. Furcsa az éveken át tartó, olykor 24 órás szolgálat után, a nesztelen éjszakák magányos csendje. A hajnali felelőnap aranyfénye, ami átölel reggelente és beragyogja a napjaimat.

Megérkeztem, földi életem végállomására, sorspoggyászommal jócskán megpakolva. Féltem, amikor egyedül maradtam, betegen, legyengülten lábadozva, hogyan lesz tovább. Dédelgetett álmaim foszlányokban hevertek a megroggyant remény pamlagára dobva. Az eget cikázó villámok szakították félbe, mennydörgés figyelmeztetett.

Az élettengerén, vergődő hajóm megfeneklett.

Búcsúztam, temettem, bocsánatot kértem, megbocsátottam, a lelkemben dúló viharban evezőt ragadtam, elindultam...

Minden nap kaptam bíztatást, amikor elgyengültem, hallani véltem, „Nagy harcos vagy ezt a csatát is megnyered” … erre a csatakiáltásra erőm növekedni kezdett. Gondolat-rokkámon már bogok nélkül futottak a szálak erős fonalat fonva, növekedett a holnap reménypálást-szövetéhez a gombolyag. Sorban születtek a túlélés és újjászületés tervei.

Lelkiismeretem lett állandó kísérőm, akivel a fontossági sorrendet terveztük meg közösen. Elsősorban, az előre-mentek békés, háboríthatatlan nyugalmának megteremtése, biztosítása. Második, szeretteim biztonságának megteremtése, az örökségem felosztása, ha a szükség úgy hozza, fejük fölé viharbiztos tetőcsere-, gondoskodó, cselekvő szeretet megteremtése.

Ezután következtem én, megtervezett úticéllal készülődés a végállomás felé. Ez volt a legnehezebb, ebben az embert próbáló feladatban kaptam a legnagyobb segítséget. Eredendő családom többszáz kilométerről csak lélekben tudott segíteni. Azonban összefésült családommal napi szinten tartottuk a kapcsolatot, mindenben kaptam segítséget, egy egeret sem kellett keresnem, azt is megbeszéltük. Minden nap megköszönöm Teremtő Istenemnek, hogy vannak nekem.

Mellém rendelt az Úr egy őrző-angyalt, ki szó szerint védett, óvott, intézkedett, egyetlen napot sem kihagyva. Életemben egyetlen csekket sem adtam fel azelőtt, a hivatalokat sem ismertem, elvesztem volna, ha Anita és a családja nem állnak mellettem.

Szeret engem az Isten, elmondom ezerszer, mert nem hagyott egyedül egyetlen napra sem. Megmutatta hol lesz az új otthonom, ahol földi angyalok közé költözhetek, saját bútoraimmal, képeimmel, emlékeimmel belakhatom majd.  

Mi vezetett ide? Pont ide?  - A gondviselés.

2013-ban megírtam negyedik önálló könyvemet, A lélek húrja-t. Képzeletbeli gondozóházba vezetett a fantáziám, felépítettem magamban az „Ezüstszekér” mindennapjait, életem szövetét beleszőve, követtem az otthon életét a végállomásig. Dehogy gondoltam én akkor, hogy Ilonka szerepét majd rám osztják a fentiek. A kisregényem kiadása után nézegetni ketdtem, milyen lehet egy idős otthon élete.

Csalódások, félelmek, remények követték egymást. Általában titokzatosnak tűntek a rákeresések. Már hagytam is, próbáltam nem gondolni, rá megtartani az „Ezüstszekér” szeretetbankját…

Amikor alig több, mint 2 éve elibém került egy oldal, nem hiszek a véletlenekben. Egy idős otthon programja. Kétszer is megnéztem ez valós oldal lehet? Tátott szájjal bámultam a képeket. Ilyen csak a mesében létezik, a főszereplő, a programszervező is jóságos mesebeli lénynek tűnt számomra. Nem csak vidám megjelenésével, hanem a külső mögött megbúvó magas színvonalú szolgálatával. Egyre többször látogattam el oldalra. Megszületett bennem az elhatározás ilyen végállomást kívánok magamnak.

Amikor bekövetkezett az elkerülhetetlen, hamarosan már a részletek után érdeklődtem. Telefonegyeztetés és a temetés után Anitával és családjával személyesen felkerestük az intézményt. Minden kérdésemre reménykeltő választ kapam. Az első látogatás után, tudtam új otthonra találtam.

A várakozás hónapjai nagy feladat elé állítottak. Felszámolni az 52 évet nem lesz könnyű, az óriási családi házból mindent felszámolni és megtartani, összeszedni azt, és mivel a kis apartman 33 nm-t, berendezem. Magammal vinni a legfontosabbakat, hátrahagyva a felesleget... Az egészségmegőrzés volt a legfontosabb, amivel nyugalmat, békés pihenést biztosíthatok magamnak.

Áldott emlékű egykori osztályvezető főorvosunk segítségével ez is sikerült. De sokszor eszembe jutott ezekben a hetekben, amit annyiszor elmondott nekem… „Gizi maga más, mint az átlagember, mert mindenben „nővérként” gondolkodik, jóságosan gondoskodó, de olyan naív, könnyen becsapható, vigyázzon magára ...”

Felvértezve magam naivságom elleni sisakkal kezdtem lelkemben is összepakolni az útipoggyászt.

Elérkezett a nap. Első két esetben sírt még az ég is, amikor terepszemlét tartottunk, költözésem napján kisütött a nap, gyönyörű ragyogó napsütésben falták az autó kerekei a kilométereket.

Pár nap múlva minden a helyére került eltűntek a dobozok.

Életem legjobb döntését hoztam, földi angyalok között élem az életemet, gondoskodó cselekvő szeretetben, lelkemben is otthonra találva.

Ma ajtódíszt keresek, még nem döntöttem, melyik legyen… „Isten hozott” vagy „Édes Otthon”, amit majd kitehetek.