Lelkem egy háborgó tenger…

Minden reggel az imahídra lépve, szeretteimet magammal viszem és kérem a Teremtőnket, csendesítse le a lelkemben dúló vihart. Ma már magamnak sem szégyellem bevallani gyengeségem. Leltárt készítettem, sorspoggyászomat kirámoltam, szortíroztam, selejteztem, túl sok volt a kacat.  Csak azt viszem magammal, amire-, akire szükségem lesz új életemben, ami-, aki a lelkemben is helyet kap. Elgyengültem, volt idő, amikor próbára tett az élet, azt hittem akkor megedződtem, tévedtem. Minden nap keresem a kezet. amiben megkapaszkodhatok, mindent elmondhatok neki, olykor elsírhatom magam. Szeret engem az Isten, mert megadta nekem ezt a csodát, családban készülhetek az ismeretlenbe. Esténként lehunyt pilláim alatt futnak a képek, szemeimből sósízű gyöngyök szájam szegletéhez érnek, s nyelem a könnyeimet.

„Felkészültem várom, megszokom, az egyedüllét nem magány…” – mantrázom.

Teremtésünkkor megrajzolt tervünket, térképünket nem írhatjuk át, A kapott szereposztást nem utasíthatjuk vissza, szerepeinket ott kell eljátszanunk, ahova elrendeltek bennünket. Az élet színpadán akkor is helyt kell állni, ha változnak a díszletek, különben ripaccsá válva értékeljük le magunkat, és a darab megbukik.

Mindenki kap földi életéhez életajándékot.

Én „fityulát” a fejemre és szolgálatot, a legszebbet, legnemesebbet, amit ember kívánhat magának. Részt vehettem a betegemberek gyógyításában, lelküket simogatva. kiszolgáltatott helyzetükben félelmüket enyhítve. Amikor fizikai szinten már nem segíthettem, könyveket írtam "A lélek..." sorozatot. Ez a fejezet is benne lesz a következőben, "A lélek csendje" címmel, ami szerkesztési előkészületbe kerül hamarosan. 

Megismertem a betegágy mindkét oldalát, jártam a létező másik világban. Kétszer nyertem csatát a halál ellen. Azért segítettek az égiek, mert van még dolgom ebben a földi életemben. Oly sokat kaptam, adtam, de el is vettek tőlem életem során. Mentettem életet, felemeltem az elesettet, hátamra vettek mások keresztjét, hogy ne roggyanjanak meg alatta. Hagytak a földön, mikor elestem, voltam a pokolban, jártam a mennyben. Még is azt mondom, szép életem volt, ezek leckék voltak, ami nélkül most nem lennék itt útra készen...

Imádkoztam kérve, könyörögve, sírva, és remélve, soha nem magamnak kérek elsősorban.  Teremtő Istenem, nem fordította el a fejét tőlem, meghallgatott, és amire méltó voltam, megérdemeltem, megadta nekem.

Soha nem voltam elégedetlen, voltam nagyon szegény, éltem jól, de lelkemben soha nem változtam. Nem lettem a pénz rabja, ha kevés volt, beosztottam, ha több, adtam belőle annak, akinek kevés volt. Ismertem a „nincs” keservét, és ezáltal lettem „gazdagabb”, mert a lélek gazdagsága nem ismeri a harács taposómalmát, ahol felőrlődik az alázat.

Sorsom rokkája pörög futnak-, és szakadnak a szálak, a fonalgombolyag lassan növekszik. amiből szövik a jövő palástját.

Csak az idő rohan velem, vágtat, mint vadkanca a prérin a végállomás felé.

22 nap s elhagyom az otthonom, 53 év után. Élőktől, holtaktól búcsúzok egyaránt. A várost és második otthonom a kórházat, ahol szolgátam egykor, magam mögött hagyom.

Barátaimtól, akikhez évek, évtizedek fűznek távol leszek. Sokukat „magammal” viszem.

Nem éltünk egymás életében soha, tanácsokat sem osztogattunk, esetleg példáinkkal utat mutattunk, de bajban, örömben mindig együtt voltunk. Hosszú barátságunknak a titka, diszkréció, egymásra figyelés és türelem. Egy igazi barát mindig ráér, soha nem mondja, majd holnap... A holnap sokszor elkésik…  Lélekantennáink, fogja a jeleket – mikor van ránk szükség és azonnal indulunk. Egy igaz barát mindig időben érkezik. Megérzi mikor kell közbe lépni, hátát adni támasznak, vállát, hogy kisírhassuk rajta magunkat.

Nem vagyok depresszióra hajlamos, féltem a nyugtatóktól, altatóktól, minden függőségtől. Valeriánát az elmúlt év nehéz időszakában, a legjobb barátomra hallgatva bekaptam, ez segített.

Az ima gyógyító erejében hiszek, az ellenségeimért is imádkozok rendszeresen.

Új otthonom imatermében biztos rendszeres vendég leszek. Tudom, Isteni terv, hogy az utam oda vezet. A saját biztonságomat, szükség esetén gondozásom, ápolásom életem utolsó szakaszában ott kapom meg, cselekvő szeretetben. Azt is tudom, „fityulámnak” is hasznát veszem, szolgálhatok még…

Kétszobás apartmanban kezdek, saját bútoraimmal berendezve, az otthon "nyugdíjas ház" részlegében, de lesz átjárás az otthonba egyedül egyszobában folytatni utamat, ha már önmagam nem tudom ellátni... 

 Családom a távolból követheti sorsom alakulását, velük maradok és leszek lélekben, minden reggel köszöntöm őket, imáimban számukra, fenntartható egészséget, biztonságot kérve. Este megköszönöm a lélekben együtt töltött napot, úgy köszönök el tőlük.

A lélek nem ismeri a tér és idő fogalmát. Akikkel kezeinkkel nem érjük el egymást, lélekben öleljük meg.