Egyedül tovább...

Szeret engem az Isten, egy újabb veszteséggel bizonyította be lelkemet milyen erősnek teremtette. Fájdalommal meggyötörten is helyt kell állnom, megoldani minden leckét. 13 év után el kellett engednem Maxit, ennyi időt kaptunk együtt. Fiatalon 2-3 évesen került hozzánk a menhelyből, depressziósan, minden kutyánk „házi orvosa” azt mondta, „ő kell nektek, nálatok meggyógyul”. Igaza lett, türelmes, boldog életet élhetett meg velünk. Ő kapott először déli harangszóra enni, és legjobb falatok neki jutottak.

Miután gazdáját elveszítette ismét magába fordult, elindult utána, legyengült, kettőnk kapcsolata is megváltozott. Amit addig soha nem engedtem meg, most feljöhetett az ágyamba a lábamhoz heveredett, ott alud el velem minden éjszaka, éreztem testének melegét, szőrének lágy simítását. Megmozdulni is alig mertem, nehogy felébresszem. Így teltek a hetek, hónapok, Eljött az idő, belátható közelségbe került a költözésem, gondoskodnom kellett róla, ahova az én utam vezet, őt nem vihetem magammal. A doktor úr segített, beszélt a kutyapanzióssal, ők eljöttek a feleségével, megismerték Maxit, korát, gyengeségét látva, gondolkodási időt kértek. Majd jött a telefon, elvállalják. Megegyeztünk a havi költségben plusz a mindenkori orvosi költség felvállalásában, amihez én is ragaszkodtam, csak a mindhárom kutyánk orvosa követheti, kezelheti, ha a szükség úgy hozza. A doktor úr, igazi házi orvosuk volt, egyik sem ismeri hol van a rendelő, mindig házhoz jött.

Mindeközben haladtak előre a saját dolgaim, egyre közelebb kerültem a költözéshez. Maxi megérezhette nekünk is hamarosan el kell válnunk. Kicsi lelkével döntött, nem vállal fel még egy búcsúzást, ismeretlen helyre költözést. Napról-napra gyengébb lett, evett és kapta a vitaminokat, de már a házához is csak nehezen lehetett kicsalogatni.  Egyik este lecsúszott a lépcsőn, remegő lábai nem bírták el… Ott álltam, és kérleltem, „kelj fel segíts nekem, gyere fel, nem bírlak el, én is gyenge vagyok” -potyogtak a könnyeim. Rám nézett szomorú szemeivel majd felmászott a lépcsőn. Másnap a doktor úr közölte, nagyon gyenge, eljött az idő, el kell engednem. Kaptunk még egy napot, egész éjszaka virrasztottam mellette, beszéltem hozzá, megköszöntem szeretetét, hűségét, hogy a bizalmasom volt, „vele minden megbeszéltem”, örömem, bánatom, titkaim megosztottam. Ő soha nem taktikázott, szeretete igaz és őszinte volt, nem csapott be, nem csalódtam benne.  Elmondtam neki, mi fog lelkének levetett ruhájával történni. Velem-, velük marad, nem lesz elföldelve, idegenekre hagyva. Ez saját lelkemnek nem kötelessége, hanem a gondoskodó szeretete, mert így hálálhatom meg azt a sok jót, amit tőle kaptam, ha megosztom vele a javaimat és örök nyughelyet biztosítok hamvainak ott, ahol mi vagyunk, így együtt maradunk.

Másnap, simogattam, kezeim közt aludt el, a lelke kelt útra kélt, „levetett test-ruháját” elvitték hamvait urnában visszakaptam. Természetes volt számomra, hogy így biztosítsam távozását, köszönjem meg a feltétel nélküli hűségét, szeretetét, azt, hogy az élete része lehettem, életen része volt, méltóképpen megőrizhessem emlékét.

Aki hozzánk tartozik, annak isteni törvények szerint, kötelesek vagyunk gondoskodni a biztonságáról, nem csak lakhatást-, otthont adni, és hagyni rá, méltó módon biztosítani a holnapját, nem csak életében, hanem halálában is. Urnájának tartalma hamarosan gazdája megosztott hamvai közelébe kerülnek, ismét együtt lesznek.

Viszek magammal én is egy kis fiolányit, hogy mi is együtt lehessünk. Együtt lépjük át az új életem küszöbét.

 Talán már a héten újotthonom árát átutalom. Kicsi garzonom hamarosan belakom, helyet kap benne az enyémekről, való-, szívem utolsó dobbanásáig tartó biztonságot nyújtó cselekvő szeretetben kiteljesedő gondoskodás.

Jó helyre megyek, oda, ahol gyakorolhatom Teremtőm legszebb ajándékát a hívatásommal kapott léleksimogatást, biztos lesz mindig valaki, akinek pont rám lesz szüksége és én ott leszek, hogy segítsek neki.