Ismét búcsúzunk, Maxi útrakél…

A leghűségesebb barát, családtag megy ma előre, hogy mikor eljön az idő, ott várjon a kapuban, addig fentről vigyázzon rám. Szép és tartalmas életet hagy maga után. Istennek életajándéka volt ő nekünk, útravaló imával kísérem el a küszöbig, s köszönöm meg, hogy az élete része lehettem, és az életem része volt. Nem én voltam a falkavezér olykor átnézett rajtam, de hozzám bújt, ha üres volt a tálkája, vagy nem volt víz az itatóban. Fejét a combomra hajtotta és szemeivel kérte töltsem fel az edényeit.

Harmadik kutyánk, mindegyik menhelyes volt. Három lélek, három személyiség. Maxi a világ legkedvesebb, legtürelmesebb kutyája. A menhelyes nyári tábor alatt a gyerekek kedvence lett. Sétáltatták, ölelgették, becézgették. Nem tudni milyen előző sors sebeit gyógyítgatták, lelkét simogatták. Fején egy beforrott seb helye talán kis lelkében hagyott mély nyomot. Boldog csak azon a nyáron lehetett kispajtásai között. Aztán véget ért a tábor, a fájó magány ismét rátört. Hiába várta kisbarátait, elmaradtak. Csalódott lett, depresszióba menekült. Szomorú szemmel nézett és várta, hátha valaki eljön érte. Látta ezt Isten, és "megszólított bennünket" indulnunk kell, várnak ránk a menhelyen, nem sokkal előtte elveszetett Piszke helyére valaki készül.

  Isten meghallgatta kutyalelkének kérését, egymásra találtunk. Tudtuk, hogy ránk van szüksége, ő pedig azt ránk számíthat. Mondta is az orvosa, nálatok meggyógyul. Bizalmatlansága hamar elillant. Végtelen hálával köszönte meg, hogy feje fölé viharbiztos tető került, lába alá megingathatatlan talaj. Otthona és nem lakhatása lett. Déli harangszóra elmondott asztali áldás idejére, neki is meg volt terítve tálkájában.

Óramű pontossággal ebédidőben udvari házából megérkezett.

Egyetlen ellenségének a cicákat tartotta, Volt idő, amikor vendég cica, meglepett bennünket, idehozta cicababáit. Ekkor Maxi teljesen bekényszerült a lakásba, hogy a mama felnevelhesse kicsinyeit. Megváltozott körülményeit látszólag jól viselte, a napi 2X sétát háromra növeltük, hogy ne érezze magát bezárva. Megárvulásomkor döntenem kellett, egyedül maradtam a már második generációs 5 cicával és vele.  Tüdőembólia utáni, magam is segítségre szorultam, képtelen voltam a sorrendet betartva biztonságba tudni őket. A cicák gazdára találtak, Maxi ismét elfoglalta a házát. A gazdája után akart menni, minden nap egyre gyengébb és betegebb lett. lábai remegtek, nem akart kimenni, csak feküdt. Januárban már ő is a mezsgyére lépett, gondos és figyelmes cselekvő szeretettel feliperedett. kapott egy vitamin kúrát.  Azonban egyre fogyott, lábai remegtek a lépcsőn lefelé menet, tegnapelőtt pedig már le is csúszott. Szerencsére feltudott jönni, mert nem tudtam volna én sem a lépcsőkön felhozni, gyenge vagyok hozzá…

Hamarosan én is elhagyom félévszázad után a várost elköltözök. Az idős otthon -nyugdíjasház garzonjába nem vihetem magammal. Miután előre ment családtagjaim nyugalmáról évtizedekre már gondoskodtam, a saját biztonságomat megoldottam, maradt Maxi megoldandó helyzete. Menhelyről szó sem lehetett. Kutyapanzió lett a megoldás kulcsa. Hálás szívvel köszönöm, meg a tulajdonosoknak, hogy megegyezésünk szerint befogadták volna költözésem után, ilyen állapotban is. Havi díjas költségekben megegyeztünk, a plusz orvosi költségek rendezését -szükség estén- a doktor úrral egyeztettük, megbeszéltük. Rövid kis életét követte volna. Úgy nézett ki minden a helyére került. Maxi máshogy döntött, nem akarja a panzió kényelmét, idegen kutyusok, és emberek közé menni.

Minden nap gyengébb lett, enni szépen eszik, de már úton van. A tegnapi vizit eldöntötte a sorsát, sorsunkat. Ma jönnek a hamvasztók Kanizsára, reggel 9 órakor „hazatér” lelke akaratát követve.

Földi maradványait, hamvait a legközelebbi kanizsai úton, a doktor úrnál leteszik, tőle megkapom, ismét velem lesz, nem hagy itt ő sem csak előre megy.

Most hajnal van itt őrzőm utolsó éjszakánkon álmait, talán már egy fájdalommentes mennyei jövő felé tart, ahova nemsokára hazatér.

A könnyeim nem apadnak, hagyom, hagy folyjék. A fájdalom szinte elviselhetetlen.  Mindennapi imahídra lépve ma őt is magammal viszem. Megköszönöm Istenünknek, hogy egymásnak teremtett családunkhoz őt is hozzánk rendelte tizenhárom évre.