Ma még ketten, együtt…

Ma még minden hajnal együtt talál bennünket, de nem tudjuk, mikor kell elválnunk egymástól. Sorsunkat hogyan rendezi el az élet. Mindketten földi életünk utolsó kilométereit futjuk, vagy talán inkább cammogjuk. Amikor a hajnal szürkefátylát eltakarja a felkelő nap aranysugara, minden ébredéskor az imahídra lépve, szeretteimmel az Úr elé indulunk. Nem szokás ez, számomra életforma.  Mielőtt kérnék magunknak fenntartható egészséget, viharbiztos tetőt a fejük fölé, megingathatatlan talajt a lábuk alá, megköszönöm az elmúlt napot, melyet Teremtőnk áldásában együtt eltöltöttünk. Köszönöm, hogy megadta ezt nekünk, és ehetőséget kaptam, magam is megteremthetem számukra mindazt, amit tőle kérek.

Hálás vagyok, mert mindent megkaptam, megismertem, amit az élet adhat. Megperzselt a pokol tüze, hegeket hagyva emlékeztetőnek, betekintést kaptam a létező másik világba, ahol eltölthettem 3 perc 17 másodpercet, majd visszatérve megmutatták, hogyan lehet lebénulva féloldallal küzdeni, és szinte alig észrevehető maradványtünettel meggyógyulni, tovább menni.

Élethosszig tanulhattam, tanulhatok.

Elmúltam hatvan, amikor 18 hónap megfeszített munka után megkaptam a bizonyítványom, pszichológia és önismeret képzést követően.  Juci barátnőm korrepetálásával 98%-t elérve.  

Kaptam több, mint félévszázados nyugodt, kiegyensúlyozott életet, ahol szabadon szárnyalhattam, soha nem zártak kalitkába, és nem tettek senkitől függővé. Olyan társat rendelt Isten mellém, aki tisztelettel, őszinte ragaszkodással, igaz szeretettel állt mellettem, tartott védelmező karjaiban, óvott-, de nem birtokolt soha. A társam volt, remek szellemi partner, még a hangját sem emelte fel, nemhogy bántott volna.

Nem is érdemeltem meg, ekkora szeretetet. mert csak hálaszeretettel, szolgálattal tudtam viszonozni. Akkor nem gondoltam, hogy eljön az idő, amikor úgy érzem, többet kellett volna adni ennyi jóságért, biztonságért, szeretetért, mint minden nap frissen főzött ételt tenni az asztalra déli harangszóra, az asztali áldás utáni közös ebédnél, a vasalt ingeknél, és pengeélesre vasalt nadrágoknál, amiben iskolába indulhatott.

Ami azonban legszebb életajándék volt, a hivatásom, szolgálatom. Kiszolgáltatott betegembert szolgálni, segíteni a gyógyulásában, a legszebb feladat. Soha nem voltam fáradt, ameddig mellettük voltam tehettem értük. Amint elhagytam a kórház épületét, sokszor majd összeestem.

Megjártam a betegágy mindkét oldalát, táppénzen csak a műtétem utáni kötelező lábadozása alatt voltam. Egyetlen felkérést szolgálatra meg nem tagadtam, mindig lehetett rám számítani. Második otthonom volt a kórház. A legszebb elismerést tavaly kaptam, amikor a mezsgyére kerültem, minden lebenyre kiterjedő tüdőembóliával, harcoltunk az életemért, és az osztályvezető főorvos egy nagyviziten kijelentette, „Gizi mindent megérdemel, felbecsülhetetlen érdemei vannak a kórházunk életében.” Tőle kaptam meg az „ÉLETMŰVEMÉRT” a legszebb kitűntetését ebben az egy mondatban. Köszönöm szépen főorvos úr, ez a legnagyobb megtisztelő elismerés. Ön ismer engem és a szolgálatomat, hiszen egy osztályhoz tartoztunk.

Hogy elégedett vagyok -e? Kérdezhetné bárki. Igen és hálás, teremtőmnek, hogy ilyen életutat járhattam be, hálás mindenért, mindenkiért, akit útitársnak mellém rendelt. Mindenből, és mindenkitől tanultam.

A mezsgyén kaptam a legtöbbet, a halál árnyékában, minden napi figyelmet, cselekvő szeretetet, saját-, és összefésült családomtól és  barátaimtól. Egyetlen nap sem telt úgy el, hogy ne éreztem volna, nem vagyok egyedül. Amikor a leggyengébb voltam, állandó oxigén terápia tartotta bennem az életet, „nagy harcos vagy ez is sikerülni fog” visszahangzott vissza… és megcsináltuk, de nem egyedül, együtt! Gyászomban ugyan így mellem voltak, a minden napjaimban vannak. Soha nem mondják, most nem érek rá, hanem azt kérdezik, hogy vagy, hogy aludtál, velem elemzik a napi EKG-t, figyelnek rám, néha kissé „megrónnak”. Együtt rendeztük be virtuálisan mértani pontossággal lelendő otthonomat.  

Most itt ülök, és köszönetet kell mondanom mindenért. A tegnapért, a máért és holnapért.  Termtő Atyámnak, és mindazoknak, akik mellettem vannak, elkísérnek az utamon.

Új útra készülök, káosz az életem, csak a lelkemben van rend, Tudom, mit kell tennem, mi vár rám, és mit rendeztem le. Ma reggel Maxit is felvittem magunkkal az imahídon, kértem, most az ő holnapja bizonytalan itt a földön, bár a megoldás körvonalazódik. Tegnapi megbeszélésünk során biztató, meseszerű panzióba költözhet, viszi magával a házát, és az ülőgarnitúráját, - ez komoly, tényleg viheti-, ha sikerül megegyeznünk és megteremtenem a feltételeket. A legnagyobb tétel még hátra van, a ház, garázs eladása. Az élethosszig tartó biztonságom, gondozásom, szükség esetén ápolásom megoldott lesz zsebkendőnyi kétszobás garzonomban. Az én földi életem elrendeződik.

Előre ment családtagjaim földimaradványainak nyugalmát évtizedekre biztosítottam. Ma az itteni síremlék tisztítását rendezem.

Keresztelő templomomban, a Szegedi Fogadalmi templom, Szent Gellért urnaterem 127-es családi fülkéjében majd az én hamvaim felett is minden nap misére hívnak a harangok, és szentmisét cerebrálnak. Isten házában, jelenleg 50 évig, a ház eladása után még 50-ig, így 100 évire biztosítva nyugalmunkat.

Így várom a reményteli új tavaszt, sorspoggyászommal a küszöbön, az ismeretlen útra felkészülve.