„Már nem…”

Minden ember életében elhangzik párszor ez a mondat, ami így kezdődik. Elrettentő és félelmetes, minél fiatalabb az ember, annál fájóbb. Elköszönő, búcsú üzenet. Voltak, vannak élethelyzetek, amikor mindent odaadnánk, hogy ne halljuk soha többé. Így gondoltam én is tegnapig, amikor szembe jött velem egy poszt, bölcs megfogalmazással, üzenettel, amiben magamra ismertem.

Az öregségről szól.

Mosolyogva olvastam minden sorát, és rájöttem, felszabadít a rettegett mondat kezdettől való félelemtől, mire a végére értem, felnevettem. Megköszöntem, és felkiáltottam, „már nem fáj”, aztán leperegtek előttem az életesemények, a helyszínek, és történések. Egyik sem csalt már könnyeket a szemembe, túl vagyok rajtuk, -állapítottam meg a magam bölcsességével. „Már nem…” félek. Ennek tudható be, hogy újra tudok felszabadultan nevetni, nincsenek tüskék a körmöm alatt, sőt nyoma sem maradt. Megmosolygom a hátsó gondolatokkal, fondorlatossággal, sunyi célozgatásokkal nekem szánt képeket, vicceket és minden apró fricskát, gonoszságot. Persze, hogy észreveszem, hiszen nekem szánták. Többségükben szóra-, figyelemre sem érdemes. Lapozok és megyek tovább. „Már nem…” bosszant, nem engem, hanem magukat minősítik vele.

De a legszebb életajándék az „már nem...” félek a holnaptól. Megerősödtem, magamnak teremtem meg a jövőt. Szabad vagyok, megtehetem, hogy azt csináljak, amihez kedven van. Ha megkívánok valamit elkészítem, akár éjszaka vagy hajnal van, nem kötöm napszakhoz, legyen szó palacsintáról vagy grízes tésztáról. Most ezek lettek az elsők a kívánság listámon. Ma is ezt reggeliztem, tegnapról maradtat levárral lerétegezve hajnalban megsütöttem.

Visszatérve, nálam a „már nem…” nem félelmetes mondat kezdés többé, más értelmet kapott, amióta rájöttem nem engem búcsúztatnak, hanem én búcsúzom vele, még pedig örökre, hátrahagyva mindazt, ami lelkemnek nem kívánatos, és azokat, akik kizárták magukat vele az életemből. Legyen az családtag, barát, ismerős vagy ellenség, oly mindegy.

„Már nem…” félek az egyedülléttől, szokom, és pironkodva vallom be, egyre jobban összebarátkoztunk, igaz nem is tehetnék mást a jelen helyzetemben. Mindezek ellenében vallom, csak az lesz magányos, aki ingerszegény környezetben építi le magát annyira, hogy nem keresi mások társaságát. Engem szeret az Isten, olyan barátaim vannak, akikre mindig és mindenben számíthatok. Minden megbeszélhetek, örömöm és bánatom megoszthatom. Akivel oly nagyon ismerjük egymást, hogy sokszor egymás gondolatait mondjuk ki, fejezzük be egymás mondatait.

„Már nem…” ragaszkodom semmihez, amiről kiderül értéktelen, a léleknek. Megtudom állapítani ki mennyit ér, különbséget tudok tenni, aközött ki volt, aki felemelt és ki az, aki otthagyott. Lelkem mérlegének serpenyőibe ezek kerülnek.

Szeret engem az Isten, „már nem…” magamnak kérni megyek minden reggel az imahídra lépve hozzá, szeretteimmel, hanem megköszönni, a jóságát, mert megmutatta nekem-, nekünk az élet minden csodáját, ami megtanított, hogyan kell-, élni, megélni az éveket, hogy szeressek öregnek lenni, lelkemet fiatalnak megőrizni.