Nőnap virág nélkül

Nem igazán rajongok a „nemzetközi napokért”.

Még is természetes volt évtizedeken át az asztalra készített kicsi-, és nagyobbacska karcsú váza eme napra. Nem foglalták el méltó helyüket, nem került bele virág, és fájt. Legalább egy hang egy gesztus, amit úgy vártam, de elmaradt. Azért a közösségi médiában köszöntöttek sokan, ismerősök, barátok csoportban és privátban. Mit mondjak jól esett… De, ez más, nem az, amire vágytam. Olyan érzésem van, mint amikor a születésnapomon, vagy a névnapomon feledkeznek meg rólam. Érzékeny vagyok, igen az, sőt, most még jobban, mint máskor.

Nem baj, majd jövőre.

Igen ott biztos nem felejtenek el egy szál virággal örömet szerezni a bentlakóknak. Már is mosolygok, szűnik a fájdalom. Várom. Cammognak a napok, még az óra mutatója is mintha ólomlábakon járna, minden lelassult. Megakad a szemem minden egyes tárgyon, mérlegelem, vigyem, ne vigyem, kell ez nekem, vagy felesleges? Szombaton lomtalanítás, gondolat pókjaim szővik a hálójukat. Nem értek az üzlethez, a pénzhez, A harács távol áll tőlem, néha csak ámulok, vannak született tehetségek, mindenből pénzt csinálnak. Nekem papír, elsősorban arra használom, hogy szeretteim biztonságát, egészségét megteremtsem, és az előre ment családtagjaim földi maradványairól gondoskodjak, fél-, és egy évszázadon át olyan szent helyen tudjam őket. ahol nyugalomban, békében pihenhetnek.

 Ők gondoskodtak rólam életükben, a biztonságomról, betegségeim felépüléséről a rám hagyott örökségből pedig, eltőlthetem nyúlfarknyi kis életemet ott, ahol mindig lesz, egy kéz, ami megápol, ha a szükség úgy hozza.

Mindig önálló voltam, de gyakorlatlan. Egy csekket nem adtam fel, nem kellett a határidőket számon tartanom. Az anyag nem az én világom, nekem a lélek jutott. Földi életem, ennek tanulására, kutatására hívatott. Álomvilágban élek, sokszor nagyon nehéz kilépni a valóságba. Igaza van barátomnak, amikor ezt mondja „naív vagy”.

Nem bánom, semmit nem bántam meg, mert mindenből tanulok, tanultam. Voltam sakktáblán királynő és paraszt, löktek félre, tagadtak meg, és hagytak magamra, amikor elestem. Akkor fájt, vonszoltam is magam után a sorspoggyászomat, de szeret engem az Isten, mert mindig akadt valaki, aki azt mondta, „add ide cipeljük együtt, úgy könnyebb lesz”. Így vágtattak velem az évek, évtizedek, mint fiatal kanca a zöldmezőn, észre sem vettem egy kispatak partjára értem. Most itt állok a patakba hajló bánatfák között és nézem, ahogyan a csörgedező víz simogatja a vízbeérő ágaikat. Lelkembe nyugalom költözött. Amióta nem ragaszkodok ahhoz, ami nem az enyém, eltudom engedni. Ami pedig jó szándékkal felém közeledik, karomat kitárom és fogadom.

Nincs a birtoklásnál súlyosabb bilincs, bárki kezén csattan. Lélekben rabnak lenni soha nem áldás, átok van azon, aki nem lehet szabad.

Most felállok, az asztalra vázát teszek, kimegyek a kertembe, hozok pár szál virágot magamnak.