Infúzióra kötve

Hétfőn egész nap tébláboltam a lakásban, készültem a másnapra. Sokat gondoltam Nikire, aki még betegen is engem féltett, gondoskodott rólam. Ejövendő jobb időszakra számítva, bal lábam biztosabb talajérintésében-, járásában-, derék-, és hátfájásom valamint szédüléseim megszűnésében reményében. Vasárnap óta fájt a torkom, egyéb tünetem hiányában is aggódtam, vajon megkezdhető lesz az infúziókúrám? Telefonom megkerestem a főorvos urat, aki megnyugtatott, mehetek. Anitámmal időben érkeztünk. Az osztályra érve, megtörtént a vérvétel, branül behelyezés első szúrásra. Ez jól indul könyveltem el szakmai szemmel-, elismeréssel a nővérke munkáját. Nem volt üres hely, a folyóson vártam be azt a kis időt, ameddig ágyba kerültem.

A vizsgálatot-, felvételemet egy földi angyal végezte. Türelemmel, megértéssel, kérdésekkel végig mentünk a kórelőzményeken, tüdőembóliámnál, pitvarfibrillációmnál kissé elídőzve. Neurológia felmérő állapotom mellett, a tüdő-, szívre kiterjedő  vizsgálatokat is elvégezte a főorvos asszony.

A kórteremben elhelyezkedve, megkezdődött a kezelés. Nem sokkal később jött a nagyvizit. Az osztályt vezető főorvos asszonnyal évtizedekre visszanyúló ismeretségünk van. A központi ambulancia – szolgálatom helyszíne és a neurológia osztály abban az időben egy szinten volt, egymás szomszédságában. Mindig mindenben számíthattunk egymásra, ha segítség kellett. Az akkori nővérekkel sok időt töltöttünk együtt. Minden esti vacsoránkat az osztály konyháján együtt fogyasztottuk el.

Akkoriban minden problémámmal őket kerestem fel. Soha nem kellett máshova mennem, még gerinc problémámmal sem. Baloldali bénulásomból is ők állítottak - kevés maradványtünetekkel- talpra. Jó érezni azt a biztonságot, gondoskodást, amit tőlük megkapok. Minden nagyviziten a főorvos asszonyban látom fiatalkori szorgalmát, nagy tudását, szerénységét, ami a napig végig kíséri szolgálatát.

Nehéz osztály ez, a nővérek itt valóban ápolói feladatokat látnak el a műszak nagy részében. Egykori intenzív osztályos szolgálatom alatti időkre emlékeztet. Amiben mindig jelen van „bármelyik pillantbani” történés lehetősége. Tisztelem őket, megértem, hogy olykor belefáradnak.

A kórteremben öten voltunk, öt sors, öt lélek. Szeretem az embereket, elsőnek mindig a szemet nézem, a lélek tükrén keresztűl. A mellettem lévő ágyban nyolcvan életévén túli „néni” -mondom én a hetvenhatommal- feküdt. Aranyos, mosolygó. Első nap beszélgettünk, másnap ő átkerült egy másik kórterembe. Az ablaknál egy ötvenkörüli -más kultúrából érkezett asszony. Isten ajándéka nekem, segítő szándékával, jóindulatával. Egyik kezét használva is csodára volt képes. Ami nagyon megfogott, egyszer sem hallottam sopánkodni, hogy mi lesz vele. Egyedül tisztálkodott, hajat mosott és ezer tervvel készült az önellátó életéhez fél oldalára legyengülve. Megszerettem ezt az asszonyt. Most értettem meg a gondolkodásukat, amivel fenntartják nélkülözéssel járó életüket. Más életvitelbeli, ösztönszerű, szükségszülte túlélésüket. No, és következett a hajgyógyász. Pont rá van szüksége, pajzsmirigybetegségem miatt meggyérült -ritka szép- hajamnak. Meg is beszéltük, hamarosan megkezdjük a hajhagymák megmentésére irányuló kezeléseket. Az ötödik beteg az infúzió lefolyása után haza ment. Új betegtársakat kaptunk. Sorstársakként hamar összeszokik az ember. Kicsi a világ. Teremtőnk összetereli a juhait, egy mezőre küldi, amikor jónak látja. Így -itt- találkoztunk mi a két „megárvult” asszony egymással, férjeink egy tantestületnek voltak tagjai hosszú éveken keresztül. Mi még is csak most találkoztunk. Volt téma, emlékek felidézése. Remek szellemi partnerre leltünk egymásban, ezt a találkozást folytatjuk, még Balatonfűzfőn is tovább, hiszen neki barátai élnek a városban. Megígérte, meg fog látogatni, én pedig szívesvendéglátásban részesíthetem. Remek társaság voltunk a kórteremben. Betegségeinket feledve nevettünk nagyoklat.

Hozok nektek is egy történetet, az előző infúziós kezelésem időszakából, egyik szobatársunktól, amit nekik is elmeséltem.

Az asszony készülődött az osztályra. Férje barátja este átment hozzájuk, megpillantva a nagy táskát rákérdezett, „hova evvel a nagy cuccal?” A horvát tengerpartra -volt a válasz. Én is holnap reggel elutazok, elköszönni jöttem, közölte a cimbora, megyek a gyerekekhez.  Kvaterkáztak egy kicsit a férfiak, majd elköszöntek egymástól.

Másnap reggel a kartonozónál találkozott a két „nagy utazó” a felvételi papírokra várva. Egyik a neurológiára, a másik az urológiára, nem tudták egymást „nem észre-venni” hiszen kicsi térben sok ember között sem lehet elvegyülni. Szemlesütve köszöntötték egymást, „sánta kutya” szindrómával betegségüket megspékelve. Persze utána jót nevettek rajta, mikor ismét otthon találkoztak.

Tegnap délutánra lefolyt az utolsó tizedik infúzió, ismét itthon vagyok. Készülök a fogorvoshoz, egy hetes szenvedést kibekkelve, mert bizony ez nem torokfájás volt, hanem a gyökérkezelt letőrt fogam lobbant be.

Lesz még dolgom, Kaposvár PEt-CT, majd kardiológiai állapotfelmérés azon az osztályon, ahol tavaly az élemet mentették meg a földi segítő angyalok.

Mindezeket elvégezve vitorlát bontok, és új utakra hajózok a sorsom tengerében, ha Isten és az én szándékom, akaratom összeegyeztethető lesz, célhoz is érek..