Házasság hete…  leltár 3.

A házasság szentsége nem ér véget a halállal, akkor sem, ha özveggyé válunk. A státusz és titulus nem a lélek produktuma.

Még is minden átalakul. A tegnapot felváltja a holnap hiánya. Azt mondják az emberek, az elmúlás megszépíti az emlékeket, Talán azokét, akiket életükben bántottak, vagy szenvedtek egy életközösségben. A nyugalmat, figyelmet, cselekvő szeretet megélt emberben, nem az emlékek szépsége, hanem a hiány tör a felszínre, a lelkiismeret mutat tükröt, amikor olyan sokat kaptunk, amit meg sem érdemeltünk. Így vagyok evvel én is… Mikor először leírtam „özvegy” azt hittem utána halok, mindent elveszítettem, aztán könnyeimet letörölve elém tárult a kórházi ágy melletti kép, ahol alig hallható hangon az utolsó napokban rám bízta a holnapot, szülei életének, munkájának gyümölcsét, hogy az én kis nyúlfarknyi életemben is biztonságot teremthessek belőle magamnak és azt kínáljam meg abból a tálból, amiben a gyümölcsöt szedték, akik szívemhez, lelkemhez közel álltam. Ahogyan életében soha meg nem kérdezte, hova teszem, mire költöm szolgálatomnak bérét, most sem kért belőle jussot, nem szabta meg a rám hagyott vagyonnak helyét. Igy teremtett nekem olyan biztonságot, amiben szabadságomban sem korlátozott.

Egy pillanatig sem volt készséges, mire költöm, hogy osztom be, kinek adok, kikre hagyom…

 Október 29-én lettünk volna 53 éves házasok, 22-én előre ment, hogy helyet készítsen nekem, mire követhetem. Most rám várt a feladat, nekem kell biztosítanom földön hagyott lélekburka-ruhájának biztonságát, nyugalmát, békéjét. Megosztott hamvak mellett döntöttem. Megköszönve szüleinek, hogy felnevelték, tanítatták, olyan szülői mintát kapott az édesapjától, amiből én is részesülhettem általa, a szíve utolsó dobbanásáig. Több, mint egy félév-századig burokban éltem mellette, súlyos betegségemben ápolt és gondozott, bénaságomból talpra állított. Bíztatott, dicsért, mindig mögöttem állt, első voltam a sorban. Nélkülem soha semmiben nem döntött. Neki az imádott párja voltam, nekem az erős bátyám, a társam maradt.

Amikor megkérte a kezemet, nemet mondtam, törött szárnnyal verdestem a parton egy hajóroncson, ahonnan papnagybátyja megmentett, Pokol tüze perzselt életemet méltatlannak találtam, hogy hozzá kössem, családjukba lépjek. Lelkemnek törött cserepei megsebeztek vérző nyomokat hagytak lábaim nyomán. Nem akartam bepiszkolni tiszta otthonukat. Más családi szokások, más értékrendek között éltem.

Utánam jött, kért adjak esélyt, hogy életemet rendbe hozza, tudja, hogy amit más elvett, azt nem pótolhatja, vissza nem adhatja, de ígéri, ha elesek, mindig felemel, soha nem hagy a földön rogyva… Engedjem meg, hogy szerethessen, mondjak igent, próbáljuk meg, ígéri nem lesz soha birtokló, ha menni akarok elenged, de adjak magamnak is egy új esélyt, mert több van bennem, többet, jobbat érdemlek, a börtönpap nagybácsi is lélekembert lát bennem, pedig ő aztán igazán ismeri az emberek lelkét. Higgyek neki, higgyünk benne. Így indult közös életünk. Kiállt mellettem, szent és sérthetetlen lettem számára. Egyetlen egyszer sértettek meg, a családjában, akkor albérletbe költöztünk, minden nap hazahozta éthordóba fél ebédjét, mert csak egyre volt pénzünk. Aztán rendeződött a helyzetünk, édesanyja jött el értünk, tőlem bocsánatot kérve költöztünk vissza.

Életem, értékrendem, szokásaim változott, igazodott a kapott családomhoz. Orvos apósomtól a betegek iránti feltételek nélküli szeretetet láttam, -kaptam meg-, tanítónő anyósomtól a lassú fejlődés türelmét tanultam, épp úgy, mint egy kisgyerek a betűvetést vagy az egyszeregyet lassan, kitartóan, hogy el ne felejtsem.

Fel ébredt bennem a velem született, de elnyomott tanulási vágy, el indultam egy élethosszig tartó úton. Elmúltam 60 éves, amikor 18 hónapos tanulás után átvehettem a „Pszichológia és önismeret” bizonyitványom. Ezen időszakban Jucus barátnőm korrepetált, így értem el 98 %-os eredményt.  

Ez lett a hála, amivel fizethettem a sok szeretetért, jóért családomnak.

Kezdeti éveimben lehetőséget kaptam, hogy irodai munkámat a betegek szolgálatára cseréljem az intenzív osztályos szolgálatom során. Amikor jeles oklevelem évek múlva átvettem, nagyon büszkék voltak rám. A kórház lett második otthonom, a beteg ember szolgálata pedig a második életem. Soha szolgálatot meg nem tagadtam. Táppénzen csak a műtéteim alatt voltam. Nekem nem volt rossz főnököm, mindenkire a legnagyobb tisztelettel, szeretettel emlékezem, hiszen tőlük tanultam, lett belőlem az, aki most lehetek.

Szeret engem az Isten olyan társat rendelt földi életemhez, akitől megtanultam úgy adni, hogy ne várjunk el érte semmit, státuszhoz nem kötni érzést, szeretetet, természetes szabadságot kapni és adni, anyagilag nem kötődni-, kiszolgáltatottnak, kitartottnak nem lenni senki által.

Nem voltam boldogtalan, mert egész életemben azt hallottam a társamtól: „okos, bölcs asszony vagy, jól csináltad, remekül megoldottad, nálad jobban ezt senki nem tudná, büszke vagyok és felnézek rád, amikor itt vagy is hiányzol, mert hozzám olyan jó vagy…” A hálámat, szorgalmamat, munkámat mindig megköszönte. Asztali áldás nélkül nem merített az általam készített ételből, és fel nem állt ebéd után, hogy meg ne dicsérje, köszönje fősztömet. Soha nem követelt, csak elfogadta, amit adtam, amit adni tudtam.

Nem volt közöttünk életeken átívelő családi karma, Szegényes képletünkből a lélek közösség, remek szellemi partnerség, egymás tisztelete, az irántam érzett szerelme benne van, követhető és jól látható, ugyanakkor az én szolgálatom is kiolvasható.

Mi mást is adhatnék mást ennyi jóért. Szüleivel egy sírban pihenhet hamvainak egyik fele, másik felével közös „otthont” biztosítok 100 évig mindkettőnknek, Szegeden, annak a templomnak az urnatermében, családi urnafülkénkben, ahol kereszteltek. A házasság hete nekünk ajándék lesz még egy évszadon át. Döntésemnek helyességét bizonyítja, hogy álmomban sokszor meglátogat, jelenlétét érzem, puha fuvallatokban. Lehet jelentősége annak, hogy utolsó napokban ujjáról levett karikagyűrűjét a nyakláncomon hordom, így energiája mindig velem van. Istennek legszebb életajándéka Ő ma is nekem, nem csak megmentett életemet köszönöm neki, hanem akivé lehettem mellette.

Megköszönni jóságát, soha el nem múló szerelmét, szeretetét az 52 szál fehér rózsával tudtam a családi koszorúmban nagykanizsai temetésekor, és a Szegedi Fogadalmi Templom Szent Gellért urnaterem 127. számú családi „urnafülkénkkel”, ahol folytatjuk közös utunkat, egymás mellett megpihenve száz éven át.