Álomból a valóságba.... Leltár 2.

Párnába sírt este után, édes álommal ébresztett a hajnal.

Fiatalok voltunk, kajak versenyen izgultuk át az utolsó lapát csapásokat, ahol egy kislány a tanítvány ért célba. Nagy örömben ünnepeltük a győzelmet. Sokáig elemeztük a célhoz vezető utat. Pont, úgy, ahogyan több, mint félévszázadon át tettük, egymással szemben ülve annál az asztalnál, ahol a déli harangszóra asztali áldást mondva elfogyasztottuk közös ebédünket. Így volt ez minden áldott nap, amióta mindketten otthon voltunk. Soha úgy fel nem állva az asztaltól, hogy a „finom” ebédet, meg nem köszönte. Finom ebéd… néha förtelmesen rosszra sikeredett, de kritika soha nem érte, a szinte ehetetlen egyveleget, amit nem is lehetett minek nevezni….

Az álomban minden szónak, szemkontaktusnak, testbeszédnek halmozott érzelmi töltete lehet. Mai álmomat ugyan az a békés hangulat, türelmes egymásra figyelés uraltat mint a valós életünk mindenkori nagy beszélgetéseit.

Szeret engem az Isten, mindig, mindent megkapok, amikor az álombirodalomba repít. Jót és rosszat egyaránt. Gondoskodik róla, hogy fájó sebekre mindig gyógyírt biztosítson.

Az egyetemi szimbólumok kivételével nem hiszek az álmoskönyvek jóslataiban. Hiszem viszont, hogy mindenki képes a saját álmainak megfejtésére, amivel földi életében választ kap a még fel sem tett kérdéseire.

Hogy ennek a valóságalapja érzékelni, látni lehet, a könyveimből sorra köszönnek vissza, az akkor megírt, előrevetített élethelyzetek, életképek, ezek néha látomásként, máskor csak érzésekben jelentek meg. Ilyen a jelenlegi új életem. 2013-ban kisregényemben megírva a valós holnapom a gondozóház garzonjában… A helyszínen döbbenten láttuk a falra szerelt, le hajható ülőkét a zuhanyzóban, amiról könyvemben írtam…

Mai álmom csomagját bontogatva is a jövőmre mutat a tartalom.

 Szokták kérdezni a barátaim, álmodsz vele, érzed a jelenlétét? Igen a válaszom, megadja nekem a teremtő Istenem, hogy amikor szükségem van rá, a párom megjelenik, itt van velem.

„A párom…” milyen furcsa életemben hívtamA Akkor ismertem fel, hogy több volt mindennél, mindenkinél és valójában Ő volt a párom földi síkon. Úgy fogta a kezem, hogy mindennel és mindenkivel szembe fordulva védett meg, ha bántani próbáltak. Őszintén szerelemmel szeretett, utolsó szavai is így szóltak hozzám. „Nagyon szeretlek, azt hagyom rád, ami az életben a fontosabb. Olyan biztonságot, amiben soha nem szenvedsz hiánysz. Okos, bölcs asszony vagy, tudod mit kell tenned, én már nem tudok neked segíteni, nem vigyázhatok rád itt, csak majd, ha hazatérek onnan fentről Isten országából vigyázok rád!  Tudnod kell, soha el nem hagylak el, ott leszek veled mindig, amikor szükséged lesz rám. .

Pár nap múlva, 3 napos agónia után lelke hazatért teremtőjéhez, elhasznált testruháját levetette, Azóta döbbentem rá, arra az igazságra, amit addig tagadtam. Beismerve, tévesen hittem azt, hogy párja csak az lehet az embernek, akivel életeken átívelő kapcsolatban a lelkünket a Istenünk összefonta. Földi életünkben kapunk párt magunk mellé, aki egyengeti-, segíti utunkat, építi szeretetvárunkat, biztos tetővel a fejünk fölé, lábunk alá sziklaszilárd talajt, ami meg nem imog, le nem perelhető, el nem vehető.

Első életes karmánk volt a mi földi életünk. Nem volt múltunkból magunkkal hozott mintánk, félelmeink, csak ennek az életnek a folyamata, feladata, amit a képletünk is mutat.

Az én Holdam, párom Napjában bizonyítja, lelkitársként léptem az életébe. Közös Marsunk a VII, házban életvégéig tartó együtt megtervezett akaratot, közösen megvívott harcokat, erőt mutat. Vízöntőben lévő Holdja azt tükrözi, hogy az igényelt szabadságát ebben az életnem tőlem megkapja, cserében azonban ő is megadja nekem, mivel az én Kyronom, a mérlegben -a párkapcsolat jegyében van-.

Az égiek mindenki közös útját megmutatják, ha a képleteket egymásra vetítjük. Nem győzöm azonban hangsúlyozni, képletet bizonysága nélkül, blabla, manipuláció a karmára hivatkozni bárkinek.  Érzelmi zsarolásra alkalmas a kitaláció, amit a képtelekben nem látunk, de valóságalapja nulla.  

Nehéz napok, hetek hónapok következtek. Baráti-, összefésült családi segítséggel haladok előre, mindent megtervezve. Elsősorban megadva páromnak a tisztességes, nyugalmat, amit én kaptam tőle életében, és amit megérdemel.

Megköszönve jóságát, 52 szál fehér rózsát kapott a családi koszorúba tőlem, Hamvait megosztva, szüleivel maradhat, a temetőben a közös sírjukban. Nekik evvel hálálom és köszöntem meg életük munkájuk gyümölcsét, amit az én biztonságom érdekében rám hagytak, fiukon keresztül.

Párom feltételekhez nem kötött önzetlen szeretetét pedig avval hálálom meg, hogy a szegedi Fogadalmi templom Szent Gellért urnateremben családi urnafülkében biztosítok még 100 éves közös „otthont” folytatólagosan. Ott Isten házában, ahol mindkettőnket kereszteltek, felettünk minden napi misével, az Isten közelében, az angyalok jelenlétével. Igy készülök fel én is a nagy útra.

Lesz még egy állomás, mielőtt a végállomásra érek, azt nem tudom, meddig időzik ott a sorsvonatom, Ezen a sínen már nem lesznek-, nincsenek váltók, a szerelvény egy irányba halad.

Tele vagyok várakozással, aggódalommal, félelemmel az ismeretlentől. Amit csak az álomban kapott képek tompítanak.

A jól megtervezett „edzések” győzelemre visznek, és ez bizony nem mindig a versenyző szorgalmán múlik, hanem az edző szaktudásán, figyelmén, segítőkészségén, lelkiismeretén. Az álomban „célba ért kislány” én voltam, remek edzővel, akit  nem pótólhat soha más.

Köszönöm Istennek, hogy ennyire szeret, mindig azt kaptam, amit megérdemeltem, a poklot is megjárhattam, mielőtt a menyországba vezető utat megmutatta. Azokat küldte hozzám, akik nem hagytak térdre rogyva, felemeltek, tanítottak, taníttattak, megmutatták, hogyan kell evezni az élet tengerén, hogy az elsők között a legnagyobb biztonságban hogyan érhetek célba..