Mi kerül a dobozokba…

Minden nap egy lépés az új otthonom felé. Gyűlnek a dobozok ürülnek a polcok a szekrényekben. Új élet, megváltozott körülmények. Tegnap még kétségbe esve ragaszkodtam az álmaimhoz, vágyaimhoz. Egy furcsa álom azonban felébresztett, elröpített a valóság-, és megvalósítható tervek birodalmához. Nem dédelgethetünk torzszülött, meg nem valósítható célokat, időveszteség és csalódások talajára nem ültethetünk holnap-magot, kóró és gaz terem ott, ahol nincs kertész, aki gondozza és kigyomlálja a nem odavaló növényeket.

A holnap rokkáján pörögnek az orsók, fonják a szálakat, itt-, ott még szakadozik, bogok keletkeznek, de a gombolyag egyre nagyobb, gyűlik a fonal a holnap szövetéhez.

Nehéz-, gondterhelt heteket, hónapokat magam mögött hagyva, szeretteimről -élőkről és holtakról- gondoskodva lelkembe végtelen nyugalom és béke költözött. Annak ellenére hogy volt aki kizárta magát az életemből örökre. Nem én zártam ki, ő maga tette ezt. Ismerem magam, nagyon nehéz szívvel teszek pontot, ahova még vessző mehet, de ha egyszer ennek eljön az ideje, onnan soha nincs senkinek visszaút.  Százszor megbocsájtok, százegyedikre végképp lezárom. 

Szeret engem az Isten, itt-, és megtartott, abból az állapotból állított talpra, ahonnan, -egykori kedves korboncnokunk mondaná- „szégyen élni”. Elkényeztetett a sorsom a mezsgyén is voltak, aki nem hagytak magamra, pengeélen „táncolva” fogták a kezemet. Összefésült családunk, barátaim velem voltak, egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne kaptam volna erőt, biztatást a folytatáshoz. Pedig, akkor még nem tudtuk Istennek milyen terve van velem, mit kell megélnem, végig csinálnom, ahhoz, hogy mindent elrendezzek szeretteim-,  és magam körül.

Most szégyellem, amiért hagytam eluralkodni magamon a magánytól-, egyedülléttől való félelmeimet. Az alázat volt életem vezérfonala, még is büszkeség tölti el szívemet, mert a fontossági sorrendet megtartva teljesítem, beteljesítem Istennek és embernek tett ígéretemet. Szeretteimet biztonságban tudva, az előremeneteknek évtizedekig békés nyugalmat teremtve. az élőknek biztonságot, az egészségük megtartásához szükséges feltételeket biztosítani tudtam, tudom.

Számomra a pénz nem azt az értéket képviseli, mint sokaknak. Egyetlen fillért sem szeretnék bugyellárisban megtartani magamnak, még is felelőtlennek érzem azt az embert, aki avval vagdalózik, a pénz nem boldogít. Hazudik!

Aki a pénzét arra használja, hogy szeretteinek biztonságot, az egészség fenntartásához szükséges készítményeket megvegye, az igen is a legboldogabb ember a világon, mert körülötte egészséges lelkeket, rendet, harmóniát teremthet. Kell ennél nagyobb boldogság? ---és sajnos, ha ezt nem tudja megteremteni, vagy önzésből kizárja családját ezekből boldogtalanná válik.

Sokan nem értik, nem az a szeretet, ha kimondjuk, de nem teszünk érte semmit, csak a cselekvő-, gondoskodó szeretetet nyújt menedéket az útkeresőnek, mutat utat az egészséghez a betegségben szenvedőnek.

Az ilyen igaz szeretet nem ismer teret és időt, távolságot. Az imahídra együtt lépnek, egymás kezét fogva, földi státuszok nélkül, akik így szeretnek. Lélekben ölelnek, simogatnak, dicsérnek, segítenek, emelnek fel bennünket, ha megbotlunk és elesüml az úton.

Aki istennek tetszőn éli az életét, az így szeret és soha nem lesz magányos akkor sem, ha egyedül talál rá az este, és ébreszti fel az ablakán bekukucskáló napsugár. 

Szabad voltam mindig, munkámmal, megkerestem a kenyerem, másokon segíthettem, senkivel el nem tartattam magam, hálával fordultam mindazokhoz, akik engedtek szárnyalni, akikhez visszatérhettem, kipihenhettem magam, róluk gondoskodhattam. Ezért nem félek a holnaptól, az egyedülléttől. Soha nem leszek magányos, ha másokat felmelhetek, másokon segíthetek.  

Legnagyobb fájdalmat, befelé hulló könnyeket azok élik meg, aki rabszolgasorsban élnek társas magányban. 

Lélekben készen állok, jöjjön hát a holnap, állok elébe, felnőttem az új feladatokhoz, köszönöm Istenem, áldott a Te szent neved most és mindörökké…