1. rész

A lélek teremtésével örök „életet” kap, soha nem változik. Életeken átívelő tapasztalatainak lenyomata lesz a fészke a mindenkori fejlődésének. Hazug és áltudomány az, ami lélektrénerként hirdeti magát. Teremtőnk alkotását, senki felül nem írhatja, el nem vehet belőle, hozzá nem tehet, másikat nem teremthet helyette. Egyet kell megjegyeznünk az ego nem a lélek produktuma, a szellemé, lélekben csak a feltételekhez nem köthető szeretet, jóság, és alázat tartozik. Minden földi életre elkötelezett lélek egyformának születik.

A Szentlélek ajándékaival a tarsolyában.

Az isteni szikra, maga a szeretet. Nem kell definiálni, kiforgatni akkor sem, ha ez mindenkiben máshogy mutatkozik meg. Nem a lélek van rá hatással, hanem az alázat és az ego harca. Szívesen címkézünk embereket, jónak vagy rossznak. Egyikből sincs tökéletes. Lehetek én más szemében áldott jó lélek, ha hiányzik belőlem az igazság kimondásának igénye, becsapok vele másokat mindaddig, ameddig magamban tartom, vagy csúsztatok, ködösítek. Ugyanakkor nem biztos, hogy rossz ember marad az, aki az utcán fekvő embert hagy maga után, ha utána száz másikat felemel. Ezekben az esetekben nem a lélek változik, hanem az alázatnak áll a zászló. Az ember tanítója a környezete, a tapasztalat, ami által a lélek fejlődik, - nem változik, hanem fejlődik -. Csak az öreg lélek képes szelektálni, a fiatal gyűjtögető „életmódot” folytat. A lélekember című könyvemben kifejtettem, hogyan válhat lélekember abból, akit jelen életében a rossz oldalon látnak. Egyszerűen azért, mert a lélek nem változik, a csatában az ego lesz a vesztes. A lélekember mindig kiválasztott, élő példa azok számára, akik a környezetükön szeretnének változtatni. Csak annyira lesznek jobbak másoknál, amennyire bármelyikünk képes jobbá lenni, ha elfogadja az alázat nyújtotta szeretetszikrát, ami fáklyákat lobbanthat fel a szeretet lángjaként. Ahhoz, hogy a lélek egészséges maradjon szabadság szükséges. Meg kell tanulnunk egy szigorú szabályt. Adjuk meg másoknak azt, amit magunknak elvárunk. Senkit ne birtokoljunk, ne befolyásoljunk, de legfőbbképp azt jegyezzük meg, egyetlen kapcsolatban, életközösségben sem engedhető meg, hogy alá-, vagy fölé rendelt szerepjáték alakuljon ki, mert az nem elfogadó szeretetről szól, hanem a másik kiszolgálásáról, csúnyán kifejezve csicskásoztatásáról. Az egészséges lélek nem szolgát keres magához, hanem segítséget, társat kölcsönösséggel. Amit nem tud elvégezni, azt elvégzik együtt. Illetve, amikor egyáltalán nem tud, semmit elvégezni a másik elvégzi helyette. Önként, szívesen és a legnagyobb figyelemmel. Ez gondoskodó, cselekvő szeretet. Istennek a mércéje fölöttünk.

Társas kapcsolatokban, házasságokban, amikor két ember olyan helyzetbe kerül, hogy a nap 24 óráját együtt tölthetik el, sajnos ki kell mondanunk, megváltozik körülöttük a világ, inger-szegénnyé teszi őket a környezetük. Akarva, akaratlanuk figyelik a másik mit-, és hogyan csinál, sokszor szóvá is tesszük, hogy ezt máshogy kellene. Ami évtizedekig jó volt, bevált, azt elkezdjük kritizálni. Ez nem a lélek háborgása, hanem az ego fitogtatása, mint tudjuk, lélek nem változik, még is nehezebben értjük meg. Azonban, ilyenkor csendesedjünk el, gyújtsunk egy szál gyertyát, induljunk el az imahídra, és kérjünk segítséget Teremtő Atyánktól, akkor is, ha soha nem gyakoroltuk vallásunkat, illetve nem hittünk Istenben. Egy próbát megér, biztos vagyok abban, hogy mindenképpen jobb tanácsot kapunk tőle, mint a szomszédasszonytól, hogyan győzzem le az egom, és hívjam segítségül a lelkemben élő alázatot.

Amióta minden reggel, ébredésem után elindulok ezen az úton, megváltozott az életem. Megértettem, amikor fáradt vagyok pihennem, kell, nem lusta vagyok, a testem nem bír el többet. Elnézem, hogy a mosogató tele lesz elhasznált edénnyel, később megcsinálom, senki nem teszi meg helyettem. Amikor valaki –legyen az idegen, vagy családtag, segít, nem veszem ki a kezéből, amivel foglalatoskodik, mert téves az a gondolatom, hogy én jobban tudom, nem igaz! Semmit nem tudok jobban-, hanem másként csinálom, ha jelen van az alázat, talán még tanulok is tőle. Az egy térben élők összezártsága nehezebben tudják a szárnyaikat bontogatni. Sokan inkább vállalják a megalkuvás, a megfelelni vágyás szerepét, hogy dicséretet-, és mint a jó gyerekek „cukorkát, csokit” kapjanak érte, ami megédesíti keserű napjaikat. Mert, ki kell mondani, olyan tulajdonságait ismerjük meg a másiknak, amit addig figyelmen kívül hagyunk, ameddig a közös asztalnál van fontossági sorrendünkben első helyen lévő más téma. Ez főleg olyan családban van jelen, ahol avval várják haza a párjukat, társukat, hogy ne a küszöbön hagyja-, hanem az asztal mellé, tegye le az egész napi stresszét, tapasztalatát, mert osztozni szeretnénk az örömeiben, és közösen bontsuk ki a nehézségek csomagját, próbáljuk egymást segítve megoldani. Úgy álljunk fel az asztaltól, hogy egymást bizalmunkkal megajándékoztuk meg, avval a tudattal, hogy mindig számíthat ránk.  Akik így hajtják álomra a fejüket frissen, újult erővel ébrednek.

Igen ám, de mikor a külső inger gazdag környezet megszűnik, mit tegyünk?

Üljünk le, megfelelési kényszer helyett terítsük ki lapjainkat, soha ne próbálkozzunk cinket lapokkal játszani. Mondjuk el a másiknak, a mostani helyzet közös életünk pályáján váltót igényel, hogy sorsvonatunk együtt fusson tovább. Álljunk be lelkünk mögé, és harcoljunk a szellem –az egónk ellen. Ez főleg abban az esetben elkerülhetetlen, amikor egyikőnk megbetegszik, és a másikra több, nagyobb feladat hárul. 

Mantrázzuk… a „nem birok el ennyit, egyedül képtelen leszek rá” helyett… Szívesen vállalom helyetted, hogy jobb legyen neked, és meggyógyulj. Te is ezt tennéd az én helyemben tudom. De kérlek, fogadd el, én másként fogom csinálni, megoldani, mint te tennéd. Úgy, ahogyan tanultam, képességeim engedi. Nem azért, mert én jobban tudom, hanem, mert másként. Mikor mögöttem állsz, és kiejtek, leejtek valamit, összetörik, nem ügyetlen vagyok, hanem kissé fáradt, amikor az én kezemben romlik el a porszívó, nincs azért mert….. figyelmetlen voltam, pihentetni kellett volna… vagy  elfelejtettem cserélni a porzsákot, hanem azért, mert én dolgoztam vele, természetes, hogy nálam mondta fel a szolgálatot.

Kérlek, ne mondd azt, amikor megetted az ebédet, hogy legközelebb…. máshogy készítsem el azt, amit eddig jó ízűen megettél. Nincs étel, ami minden alkalommal ugyan úgy készülne el, más az alapanyag, s a hangulat, amivel ott állok, kezemben a fakanállal, a sózást, ízesítést lehet pótolni. Azt se mondd, hogy édesanyád, hogy szokta. ahány ház, annyi szokás. Nem kérem, hogy dicsérd akkor is, amikor, valóban lehetett volna másként, de azt igen, hogy megértsd, néha nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogyan szeretnék. Kritika helyett mindig dicsérjünk, nekünk is jobb, ha „a fene egye meg, már megint rosszul….” helyett, „köszönöm a gondoskodást” ajándékát nyújtják felénk.

Magunkról tudjuk, amikor betegek vagyunk, milyen kiszolgáltatottá válunk, mennyire érzékenyen reagálunk egy szóra, hanglejtésre, az egészséges ember feladata figyelni ezekre, de legfőbbképpen arra, hogy vannak személyiségváltozást előidéző betegségek, akár alkalomszerűen, vagy tartósan. Gondoljunk arra, ez szintén nem a lélek produktuma, akkor sem, ha tudjuk a lelki traumák válasza, az anyagnak, minden betegség.  Nem büntetés, hanem figyelmeztetés környezetünk változtatatására, Nem kell ezekhez anatómiai tudás, vagy szakképzettség a lelkünk kell hozzá. Megkeresni mindenkor azt a terápiát, amivel sikeresen gyógyítsuk azokat, akinek szükségük van ránk.  

 Elszámoltatáskor ne a tévedéseink-, hanem a cselekvő szeretetünk sokasága kerüljön a mérleg serpenyőjébe. Hogy ne legyünk „könnyűek”, amikor megmérettetünk. Hallgassuk, meg mit súg az alázat földi életünk során a fülünkbe a leckéink házi feladataink során. Párat elárulok belőle, ami a lelkünk tematikájában benne van. „Kérem szépen, köszönöm, ügyesen megoldottad, szükségem van-, és büszke vagyok rád, tévedtem bocsáss meg, rossz voltam jobb szeretnék lenni, - segíts!” …és van még nagyon sok hasonló. Aki így éli az életét a körülményeit változtatja meg, mikor kimondjuk a „köszönöm szépen” nem marad el a „szívesen” sem.

Köszönöm szépen, ha megtiszteltek és gondolatrokkámon font szálaimat segítetek megfonni, hogy erős palástot szőhessenek belőle valakinek az angyalok. 

Lélek Sándorné Gizella