A LÉLEKEMBER 11.
-Kapcsolata a hálával-
Naponta olvasunk, hallunk felszólításokat, adjunk hálát ezért, azért, amazért és mindenért.
Legyünk hálásak a Napnak, mert felkelt, érezhetjük éltető melegét, a Holdnak, mert a napi munka után, pihentető álmainkat őrzi? Hálát rebegjünk, hogy van munkánk, erőnk a dolgos hétköznapokhoz? De vajon kinek kell mindezért hálásnak lennünk igazán?
Egyedül a teremtő Istenünknek, aki számunkra lehetővé tette, hogy a mindennapi kenyerünket munkával keressük meg.
Olyan szülőknek ajándékozott bennünket, akik biztosították számunkra a testi-, lelki-, szellemi fejlődésünket és gondoskodtak felnőtté válásunkról, vagy olyanokhoz küldött, ahol megtanulhattuk mi a „nincs” a félelem és rettegés", hogy egykor szabad akaratunkból változzunk, változtassunk, a múltunkból tanulva, majd másoknak segítői lehessünk, utat mutathassunk egy jobb élet reményében.
Megtanított bennünket feltétel nélkül szeretni, másokat elfogadni olyannak, és annak aki. Így lehetünk magunk is elfogadhatók bárki számára.
Ez után legyünk hálásak magunknak, mert nem megyünk el a lehetőségek mellett, követjük az isteni törvényeket, adunk magunkból azoknak, akiknek ránk van szükség? Vagy az erőnket, tartalékjainkat mások szolgálatában állíthatjuk?
Minden ember egyedi, más.
Fejlődése során lehet én-központú vagy szociálisan érzékeny. Attól függ az ego és az alázat harcában melyik jön ki győztesen.
A lélekember egyetlen fegyvere az alázat,
Mindez mellett öntörvényű, makacs, sokszor önsors-rontó, mások szolgálatának érdekében. Így nem csoda, ha a hálával kapcsolatban is máshogyan vélekedik, mint az örökös hálára buzdítók és elutasítja a mindenért való hálálkodást.
Nem hálálkodik földi embernek, helyzetnek, senkitől nem fogadja el, hogy megmondja kinek, mikor és miért legyen hálás.
Segítségért, gondoskodásért, cselekvő szeretetért soha nem kérne, nem várna hálát senkitől. Számára ezek a tevékenységek természetes igények az egészséges léleknek a szolgálat során. Köszönetet elfogad, de ez a maximum, ez lehet a tisztelet jele feléje.
Amit másoknak ad, mindenkor a saját munkájával, a saját erejéből teremti meg. Csak azt osztja szét, soha nem a másét. Amennyiben ezért bárkitől hálát várna, avval az ajándékozottját alázná meg és kötelezné le. Márpedig ez súlyos fizetség lenne, latens érzelmi zsarolásnak is nevezhetjük.
Gondoljunk, bele mit érez az ember, akit egyszer felsegítettek, megsegítettek és élete végéig hálálkodnia kell, mert ezt hallgatja: „emlékezz arra, ki volt melletted ekkor.... és akkor, ....ki volt veled, amikor…”. Ilyenkor az ember lelkiismeretét rugdossák, s teperik maguk alá megalázó, önző módon áldozatvállalásra-, örök hálára kötelezve, egykori segítségük fizetségeként.
Mivel különb az ember az ördögnél, ha örök adósává tesz bárkit egykori adományáért vagy segítségnyújtásáért? Semmivel! Ezért soha, ne tegyünk másokkal úgy jót-, -és ne adjunk magunkból olyan szándékkal-, hogy ellenszolgáltatást és hálát várunk érte.
A lélekember csendes adakozó, személy-, és kapcsolat-válogatás nélkül, a szükséget szenvedőket szolgálja, önfeláldozó, önzetlen életével, saját akaratából és lehetőségei szerint, nyújt segítséget.
Fentebb utaltam rá ő maga is irtózik a lekötelezettségtől.
Ennek óriási értéke van, Isten ajándékaként éli meg, mivel saját példájával mutatja be, miért kell önzetlennek lenni, mekkora teher egy embernek, ha hálára kötelezik.
Senkit ne tévesszen meg a fenti megállapítás, a lélekember sem hála nélküli, a nap minden pillanatában csendes hálával gondol Istenre, és mond köszönetet a létező világ megteremtéséért, amiben megkapja a lehetőségeket, és a feltételeket a rábízott legszebb feladat ellátásához. A lélekember hálája ebben teljesedik ki.
„A hála kifejezése keresztény életünk tengelye, az áldozatvállalással együtt – mutatott rá Márfi érsek. Elfogadjuk Isten adományait, s nagylelkűen vissza is adunk valamennyit. A kettő egyensúlya teszi harmonikussá a keresztény életet. A hálaadásra Jézus tanított bennünket; az evangéliumok tanúsága szerint gyakran köszönetet mondott az Atyának.”
„A változás, változtatás rajtunk múlik, de a változáshoz elsősorban reménység kell – hangsúlyozta Márfi Gyula érsek. Észre kell vennünk, hogy Isten is látja küszködésünket, és azt is, hogy segít. Ne mulasszuk el ezért a hálaadást neki! Ennek révén új erővel kezdhetjük, folytathatjuk feladatainkat."
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
