.

Végiggondolom, hogy milyen volt a 2019. esztendő, és megállapítom, hogy jó és rossz történések alakították - ahogy a korábbiakat is - tehát van mire emlékezni.

Január hónapban szegény férjem epebajjal került kórházba. Szörnyen megijedtem, aztán örültem, mikor hazaengedték. Műtétet is terveztek, de a kardiológus lefújta, aminek én örültem a legjobban. Nem egészséges a szíve, nyolcvannégy éves, tehát jobb, ha nem piszkálják. Kőkemény diétát vezettem be, aztán fokozatosan lazítottam a dolgon, de a valódi puffasztó, zsíros, füstölt ételek tilalmát fenntartom. Azóta nincs is semmi baj.

A nyáron nagy örömömre itt voltak a bátyámék Ausztráliából, és sok közös programot szerveztünk. Elmentünk Miskolcra is, ahol végre találozhattam tündéri dédunokámmal. (Sajnos az unokám elvált a nejétől, és a kislány az anyukánál maradt, így eléggé nehézkes a találkozás...)

Tavasztól késő őszig visszatérő programom volt a kertészkedés. Hetenként mentem néhány napra a telekre, aztán siettem vissza, mert a férjem és a kiskutyánk mindig vártak... Jó érzés elutazni, mert vár a kert, aztán másik jó érzés hazajönni, mert várnak a szeretteim...

Peti unokám sikeresen leérettségizett, ami annál is nagyobb dicsőség, mivel az utóbbi időben igencsak elkerülte az iskolát. Aztán a finisben az édesanyja leűlt vele felkészülni a döntő vizsgára, és diadalt arattak.

Magamról annyit, hogy betöltöttem a hetvenet, és menyemék szuper hangulatos kerti partin köszöntöttek fel. Kaptam egy pólót is, amelyre rányomtatták, hogy 18 éves 52 év gyakorlattal... Sokat nevettünk, jó volt... (de azért 70 év már tényleg nem vicces...)

A Karácsonyt kettesben töltöttük a férjemmel, vagyis hármasban, hiszen Bonifác kutyuskánk is itt van velünk. A szilveszteri "buli" ugyanebben a körben zajlik majd. Meg kell értenem, hogy a fiataloknak nem igazán jó program bennünket látogatni... Eleinte szomorkodtam, aztán rájöttam, hogy nincs miért. Kötelező látogatás? Púp az ember hátán, ha nem spontán jön, akkor meg minek...

Egyre jobban kapaszkodom az emlékeimbe, felidézem a régi szép időket, amikor még élt a fiam. Úristen, már öt éve is elmúlt, hogy az égiekhez költözött... Nagyon hiányzik! Addig minden jeles ünnepen legalább a telefon megcsörrent, és kívánt minden szépet és jót. Most a telefon hallgat, és csak nagy ritkán hívjuk egymást gyerekkori barátnőimmel, ill. az unokanővéremmel.

Azt mondom: jól van ez így, csak maradjon meg  sokáig, maradhassunk meg egymásnak mi hárman az új évben is.