Rakparti kövek

Ültem a rakpart legalsó lépcsőjén. Még vagy 2 méternyire lehetett a víz, így mezítelen lábbal, szandál nélkül felálltam és rámerészkedtem a hegyes-szúrós de arrébb a lapos kövekre is. Amint elvánszorgott fölfelé egy lomha testű hajó, a hullámverés miatt vissza kellett másznom a lépcsőre. Néhány lépcsőfokkal még magasabbra kellett lépnem, nehogy a ruhám szélét is eláztassa egy még izgatottabb hullám. Aztán elcsendesedett a folyó és csak rohanvást perdültek lefelé kis sasszézó hullámbizsergések. Odamerészkedtem újból, most be a köves mederbe, és kihasználva a hullámszünetet, megfogtam egy jókora nagy, igazán jellegzetes követ, kiemeltem a többi közül és belehajítottam a vízbe. Gondoltam, ezzel a míves darabbal úgysem találkozom már soha többet. De hátha mégis?
Aztán évek múltak el. Sok-sok év. Már a leányom kora is túlhaladta az én hajdani dobálózós kedvemet. A szinte kiszáradt mederben újra viszont láttam az elhajított követ. Ma már cipelnem kellene, elhajítani nem tudnám. Pedig nem hízott, nem fogyott a kő. Ő csak ott lenn emészti magát a folyó fenekén.
Ha ellepi a víz, semmi nem történik. Ha apad a víz, előbukkan újra. Olyan, mint a régi emlékek. Ha apadnak az események, a régi, felszín alattiak előtörnek újra. Talán változatlanul. Talán színesebben. Újból átélem azoknak a pillanatoknak a gondtalanságát. Újra vágyom az apályban meglátni a követ.
Fogj csak meg egy követ az apályban, hajítsd el, aztán kövesd, jegyezd meg erősen meg persze a magad menedékhelyét is, ahol éppen álltál.
A víz tovafut, de ha elég súlyos a kő, az biztos, hogy ott marad. Mint a régi bevésődött emlékek.
 

(GundyS, 2018)