Tegyük tisztába Jean-Claude Junckert! Mármint azt az örömét, amelyet az elnök Románia és Erdély idén százéves, szerinte minden bizonnyal demokratikus egyesülése kapcsán érez. Mert van mit tisztába tenni. A történelemben is, de az unió papírforma szerinti első emberének isiászos gondolataiban is.

Szó se róla, 1918. december 1-jén valóban született a gyulafehérvári nemzetgyűlésen egy határozat, amely kimondta Románia és meghatározott területek egyesülését. A határozat első pontja szó szerint a következőket tartalmazza: „Erdély, a Bánság és Magyarország összes románjainak nemzetgyűlése, amelybe meghatalmazott képviselőik 1918. december 1-jén Gyulafehérvárott összegyűltek, kimondja ezeknek a románoknak és az általuk lakott területeknek egyesülését Romániával. A nemzetgyűlés különösen kimondja a román nemzet elidegeníthetetlen jogát a Maros, Tisza és Duna folyók által határolt Bánságra.”

1918 novemberében véget ért az I. világháború. Az a háború, amelybe II. Vilmos német császár birodalmi törekvéseit palástolni igyekvő, „gyengéd”, szinte junckeri homlokcsókos ultimátuma miatt Ferenc József belekényszerítette a vele államszövetségben álló Magyar Királyságot, jóllehet, a háborút formálisan elindító Szerbia elleni hadüzenet ellen egyedül a magyar Tisza István miniszterelnök tiltakozott.

De belekényszerültünk, mert a két ország had- és külpolitikája sajnos közös volt. Időközben a cseh függetlenségi törekvéseket minden eszközzel támogató Tomás Masaryk és Edvard Benes mellé felcsatlakoztak magyargyűlölő brit újságírók is: Wickham Steed és Robert Seton-Watson, akik közül ez utóbbi már 1915-ben egy bukaresti interjúban a következőket mondta: „Önöknek a szerbekkel együtt véget kell vetniük a magyar faj brutális és mesterséges uralmának szomszédjai felett.”

A brit külügyminisztérium 1916-os memoranduma egyértelműen bizonyítja, hogy Seton-Watson heves magyargyűlölete nem zavarta a szakértő befolyását a szövetségesek háború utáni európai terveit illetően. A tervek pedig már az 1915-ös londoni titkos egyezményben megszülettek: „A szövetségesek az osztrák–magyar területek nagy darabjait odaígérték kenőpénzként potenciális szövetségeseiknek.

1916-ban hadba lépéséért cserébe Romániának szánták egész Erdélyt, a Bánátot – mindkettő a történelmi Magyarország része volt – és Bukovinát.” (Bryan Cartledge: Trianon egy angol szemével). Csoda-e, ha ilyen előzetes antanttámogatás mellett 1918-ban Erdély, Bánság és Magyarország összes románjának nemzetgyűlése azzal „egyesíti” Romániát, amivel akarja?

Ne feledjük azonban, hogy a gyulafehérvári határozat kizárólag románok általi kimondását követően három hét múlva, 1918. december 22-én az erdélyi magyar kormányzó bizottság nemzetgyűlést hívott össze, amelyen keserűen beismerve a legyőzöttséget, egy ellenhatározatot fogadtak el: „Kelet-Magyarországnak Kolozsvárt 1918. december 22-én összesereglett különböző vallású és fajú népei kijelentik a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési joguk alapján, hogy Magyarországgal egyazon népköztársasági állami közösségben kívánnak élni és az egységes és csonkítatlan Magyarország keretein belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot”.

Erről Juncker már biztosan nem hallott. De arról azért tudnia illene, hogy a nagy „egyesítőkkel” kapcsolatban, egy év múlva, 1919 augusztusában Reginald Gorton tábornok, a brit katonai misszió tagja a következőket jelentette Magyarországról: „A románok megtámadnak ártalmatlan embereket, rekvirálnak élelmet, élő állatot, mezőgazdasági berendezéseket, vagonokat, és mindent Romániába küldenek, és az oktalan blokád és vasútvonalak megrongálása miatt Budapest már csaknem ki van éheztetve.”

A Magyar Nemzeti Múzeum teljes, románok általi kifosztását 1919. október 5-én pedig csak egy amerikai tábornok, Harry Hill Bandholtz gyors intézkedése, a múzeum katonai védelem alá helyezése mentette meg attól, hogy ott tárolt műkincseink is „egyesüljenek” Romániával. No meg lovaglópálcája is sokat segített, amivel kizavarta a román katonákat a múzeumból. Isten áldja a tábornok emlékét, no és szobrát is a Szabadság téren!
Aztán jött a trianoni békediktátum.

De tán még Jean-Claude Juncker sem tud annyit inni, hogy Magyarország amputálása Románia és Erdély „egyesülésének” tűnjék. S mivel ez a drága ember december 1-jén óhajtja az uniót ünnepeltetni a magyar tragédia felett, így nyilvánvaló, hogy az ünnep alapjául a gyulafehérvári román határozatra gondolt, amely azonban egyes jogi vélemények szerint soha nem lett a román jogrend része.

Csupán politikai fogódzóként használatos. De ha így kell értelmezni a határozat I. pontját, akkor miért nem lehet ugyanígy figyelembe venni a határozat III/1. pontját is? „Teljes szabadság az összes együtt lakó népek számára. Minden nép saját nyelvén, kebeléből való egyének által fogja művelni, kormányozni magát és törvénykezését ellátni; minden nép ama egyének számának arányában, akik alkotják, meg fogja kapni a jogot a törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való képviseletre.”

Merthogy az igazán nem járja, hogy egy határozat egyik pontja nemzeti ünneppé válik, míg egy másik pontját semmisnek tekintik immár száz éve! Vagy pontosan ezért ünnepelne Juncker december 1-jén? Végre egy olyan állam, amely a magyar őshonos nemzetiséget tekintve pont úgy működik, mint a junckeri unió? Kettős mércével, csalással, hazugságok és vádaskodások eszköztárával élve, bódult fejjel és isiászosan?

Szánom Juncker néha tolókocsira szoruló „betegségét”, de biztosan állíthatom, nem lesz olyan magyar, aki vele ünnepelne december 1-jén Románia és Erdély „egyesülése” okán. Hacsak volt miniszterelnökünk, Medgyessy Péter vagy valamelyik pályatársa nem koccint ismét pezsgővel a román miniszterelnökkel ezen alkalomból, mint tette azt 2002. december 1-jén, a budapesti Kempinski Hotelben Adrian Nastaséval.

Az ünneplők között – mily meglepő – ott volt többek között Göncz Árpád volt államfő és Kovács László akkori külügyminiszter is. Nyolc évvel később ugyanebben a szállodában az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke bocsánatkérésre szólította fel „a magyar nemzet rovására koccintgatókat”. Persze nem tették meg, csak eltűntek a történelem süllyesztőjében.

Úgy gondolom, már teljesen felesleges Jean-Claude Junckert bocsánatkérésre felszólítani: lassan, de biztosan ő is halad a süllyesztő felé.

A szerző jogász

https://magyaridok.hu/velemeny/juncker-szerencsetlenul-fogalmazott-3607787/