Valószínűleg szociálpszichológiai kérdés, hogy a csapatkivonás és a mögöttes gazdasági tárgyalások miért nem kaptak méltó társadalmi elismerést, és az ünneplés miért vált lokális búcsúvá. Tartok tőle, hogy ma már csak azok éreznek a nemzeti emléknapon euforikus örömöt, akik ugyan soha nem lettek a megemlékezés alkalmával Budapest díszpolgárai, de másfél évig, néha napi 24 órában küzdve mutatták meg a minket negyvenhat évig szipolyozó diktatúra képviselőinek, hogy kik is vagyunk mi, magyarok.

Nekem is megadatott ez a megtiszteltetés, és felemelő élmény volt hazánkat szolgálni egy elnyomó hatalom immár vergődő képviselőivel szemben. A tárgyalások alatt ismerhettük meg igazán őket és téveszméiket. Voltak köztük olyanok, akik évtizedekig úgy tudták, hogy a Szovjetunió egyik tagállamában állomásoznak. No de kezdjük az elején, néhány történelmi dátummal.

A II. világháborúban a Vörös Hadsereg 1944. szeptember 23-án vonult be a trianoni határok közé szorított hazánk területére. 1945. január 20-án fegyverszüneti egyezményt kötöttünk a Szovjetunióval, s ez lehetővé tette csapataik korlátlan magyarországi mozgását. A Párizs környéki, 1947. február 10-i békeszerződés hozta el számunkra a II. világháború végét és annak következményeit. Visszaálltak a trianoni békediktátumban megjelölt határok, elkezdődött a háborús bűnösök felelősségre vonása. Maximálták a magyar haderőt, rendelkeztek a szovjet csapatok Magyarország területéről történő kivonásáról.

A szerződés életbelépését követően minden szövetséges fegyveres erőt 90 napon belül ki kellett vonni Magyarországról, de a Szovjetuniónak fennmaradt a joga magyar területen olyan fegyveres erők tartására, amelyek a szovjet hadsereg számára az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalakat biztosítják. Ausztria 1955. március 15-én semlegessé vált, így a szovjet hadsereg hazánkban tartózkodása okafogyott lett.

Csakhogy a megelőző napon, március 14-én létrejött a Varsói Szerződés, a szovjet érdekszférába tartozó országok NATO-val szembeni katonai szervezete, amely politikailag legálissá tette a Szovjetunió kelet-közép-európai katonai jelenlétét. Szovjet megszállásunk egyértelművé vált.

A kiszolgáltatottság 1956-ban tevőlegesen is megmutatta kegyetlenségét. Aztán Kádár János megegyezett Nyikita Hruscsovval: 1957. május 27-én hatályba lépett a „Magyar Népköztársaság területén ideiglenesen tartózkodó szovjet csapatok jogi helyzete tárgyában” című egyezmény. Ez a hazaáruló fércmű kimondta, hogy „a szovjet csapatoknak a Magyar Népköztársaság területén való ideiglenes tartózkodása az esetleges agresszió elleni közös védekezés biztosítására célszerű és megfelel a nemzetközi egyezményeknek”.

Kádár és társai 1957-ben további harmincnégy évre eladták hazánkat. „Népünk az Európától való leszakadással, a gazdasági és társadalmi zsákutcába kerüléssel és a morális értékek megrendülésével sínylette meg szuverenitása legutóbbi, közel fél évszázados hiányát”, mondja ki a függetlenségünk visszaszerzését ünneplő, 2001-ben született törvény.

A negyvenhat évi szovjet megszállás erős nyomokat hagyott maga után. Jelenlétük olyan nyomasztó és erőszakos volt, hogy nem véletlenül került az ’56-os hősök 16 pontja közül az első helyre a „Vonják ki a szovjet csapatokat!” követelés.

Azt azért ne felejtsük el, hogy elsősorban azért álltunk rossz oldalra a II. világháborúban, mert azt reméltük, hogy a hitleri hatalom helyreállítja a trianoni diktátummal elvett határainkat. Az pedig, hogy a diktátum megkötése előtt az antanthatalmak meg sem hallgatták véleményünket, nagyban köszönhető Kun Bélának és társainak, mert az 1919-es rémuralmuk egyértelműen bizonyította, hogy a kommunista csőcselékkel nem lehet tárgyalni.

Több mint két évtized múlva, William C. Bullitt moszkvai amerikai nagykövet figyelmeztette Franklin Delano Rooseveltet, hogy a „vörös amőba ráfolyik Európára”. A II. világháború győztes hatalmai, Winston Churchillel az élen, jól tudták, hogy milyenek a kommunisták, de a jaltai paktumban lefektetett és a ki nem mondott érdekeik miatt 1945-ben odadobták Sztálinnak Kelet-Közép-Európát.

A „Ruszkik, haza!” kívánsága bizony negyvenhat éven át feszült a magyar társadalom legmélyebb rétegeiben, de hangosan kimondani csak Orbán Viktor merte, 1989. június 16-án.

Tudjuk, 1989-ben már érezhető volt a szocialista blokkban az enyhülés szele, majd 1990. március 10-én Horn Gyula és Eduard Sevardnadze alá is írta a szovjet csapatok teljes kivonásáról szóló egyezményt. Az utolsó vonatszerelvény 1991. június 16-án hagyta el hazánkat, pontosan 33 évvel azután, hogy Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst kivégezték, és két évre rá, hogy újratemették őket. Az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka június 19-én, 15 óra után pár perccel hagyta el az országot. Igaz, egy nap múlva, civilben már újból itt volt, mert fontos lett volna a számára, hogy a gazdasági megállapodást minél előbb tető alá hozzák.

A magyarországi csapatkivonás része volt annak a nagy manővernek, amely 1990 és 1994 között Németországot, Lengyelországot, Csehszlovákiát is érintette. De a szovjet fél mindegyik országban azt tapasztalta, hogy sehol nem részesítették többé őket olyan kegyben, mint a megszállás évei alatt.

Világossá vált: a szovjetek legnagyobb gondját ebben az időszakban nem a kelet-közép-európai országok feletti hegemónia megszűnése, hanem kivont haderejük otthoni elhelyezése, pontosabban az elhelyezés lehetetlensége okozta.

Csak Németországból mintegy 76 ezer, Magyarországról 50 ezer tiszti családnak kellett volna lakást, orvosi ellátást, gyógyszert biztosítani. Ezért az elsődleges cél az volt számukra, hogy a gazdasági elszámolást mindenütt pozitív mérleggel, nullszaldó nélkül zárják le.

Az általuk több mint negyven év alatt épített objektumokat, lakásokat, kaszárnyákat, üzemanyag-tárolókat mindenhol saját tulajdonnak tekintették, amit vagy el-, vagy bérbe akartak adni, illetve vegyes vállalatokba akartak apportálni. Nálunk több mint százezer fő állomásozott 90 helyőrségben. Volt hat repülőterük, 328 ingatlanjuk, 65 laktanyakomplexumuk.

A kivonás ideje alatt 1547 vasúti szerelvény, 34 541 vasúti kocsi hagyta el az országot, közúton 48 katonai konvoj távozott. Kivontak 100 380 szovjet állampolgárt, 24 660 fegyverzeti eszközt, ezen belül 194 repülőgépet, 138 helikoptert, 860 harckocsit, 1143 páncélozott szállító harcjárművet. És bár tagadták, de kutatások bizonyítják, hogy az 1960-as évek elejétől volt itt tárolt atomtöltetük is, amelyet Mihail Gorbacsov szállíttatott el 1989 szeptemberében.

A gazdasági tárgyalásokat szovjet részről Viktor Grisin külügyminiszter-helyettes, magyar részről az azóta elhunyt Annus Antal altábornagy, illetve Karácsony Imre kormánymeghatalmazott-helyettes vezette. Hogy mi maradt itt? Több tonna földbe ásott lőszer, rendbehozhatatlan környezetvédelmi károk, benzinnel, kerozinnal, olajjal átitatott földterületek, tönkretett műemlékek, ujjnyi repedésekkel tarkított, kijevi házgyári elemekből épített lakások százai. Mocsok, szenny és jó néhány „migráns”, azaz szökött szovjet katona. A pusztítás mértékét magam sem hinném, ha nem láttam volna a saját szememmel. De sajnos láttam.

A háttértárgyalások nehézségét jól mutatja, hogy a gazdasági kérdéseket csak 17 hónappal a csapatkivonás befejezése után sikerült lezárni. 1991 nyarán ugyan rendkívül intenzív tárgyalások folytak a felek között a mielőbbi megállapodás érdekében, azonban június 25-én Annus – egy magyar jogi kifogásra alapozva – mégsem írta alá az előkészített megállapodást.

A tárgyalások csak később folytatódtak. A magyar követeléseken belül döntő súlyúak voltak a szovjet csapatok által használt laktanyák állagmegőrzési munkáinak elmaradásából származó és a környezetvédelem terén történt mulasztásokból keletkezett károk. A tárgyalások kezdeti szakaszában a magyar igény 80,3 milliárd forint volt, míg a szovjetek 53,4 milliárd forintot követeltek.

A végső számok 100-100 milliárdos kölcsönös követelésben alakultak ki, majd 1992. november 11-én Budapesten Antall József miniszterelnök és Borisz Jelcin elnök aláírta a kelet-európai országok közül az egyetlen nullszaldós megállapodást.

Az eredmény frusztrálta Jelcint, hisz minden országból – főként a németektől – jelentős anyagi haszonnal tértek haza.

Először nem is akarta kézjegyével ellátni az egyezményt, míg végül a magyar kormány úgy döntött, hogy humanitárius segítségként pár tíz millió forint értékű gyógyszersegélyt ad az orosz kormánynak. Így végződött a szovjet elnyomó csapatok kivonása 1991-ben és a két fél közötti elszámolás 1992-ben.

Bármily nehéz is egy tárgyalássorozat, a sztorik elmaradhatatlanok. Akkor is így volt. Az egyik szakértői tárgyaláson például közölték, hogy az általuk használt magyar területeket elbirtokolták (!). Javasolták, hogy ezeket vonjuk össze, és „összesítve cseréljük le” azokat a Tiszántúlra, majd a tájegységet csatoljuk a Szovjetunióhoz (!).

Amikor Annus 1991. június 25-én közölte, hogy mégsem írja alá a megállapodást, Grisin vérbe boruló arca és az épületből történő, a diplomácia teljes eszköztárát nélkülöző kirohanása egyszerűen felejthetetlen volt. Erkölcsi elégtétel volt a látvány az elrabolt negyvenhat évért. Emlékezetes maradt Jelcin érkezése is Margaret Thatchertől. A landolás után csak órákkal később tudta elhagyni saját lábán a repülőgépet. Nem volt beteg…

Június fontos hónap történelmünkben. Csupán 71 év alatt országcsonkolás, kivégzések, újratemetések, a szuverenitás követelése, az elnyomók kivonulása és a függetlenség visszaszerzése. A szabadság drága kincs. Most már ne adjuk ki a kezünkből!

A szerző jogász, a csapatkivonási tárgyalások alatt jogi és gazdasági szakértőként működött közre

Forrásoldal: http://civilosszefogas.hu/a-ruszkik-vegul-hazamentek/