A lélek csendje 1. fejezet
Ez a történet saját életem új fejezete. Azért új, mert az Úr kegyelméből megélhettem, megírhattam, és itt lehetek közöttetek. 
*
„... A te hited meggyógyított téged...”

Hosszúra nyúlt a tél, ólomlábakon jártak a hetek, hónapok. Sóvárogva vártam a tavaszt, hogy feltöltsön éltető erővel. Elhúzódó vírusfertőzésre gyanakodtam, akkortájt sokunkat megbetegített. Végre kidugta fejecskéjét az első hóvirág, és rügyet bontottak a fák. A pirkadó hajnal hiába lehelt harmatcsókot a zöldellő fűszálakra a földből egyre magasabbra törő virágszárakon ülő kipattanó bimbókra, az én erőm egyre csak fogyott. Egyik reggel, amint kiléptem az ágyamból, megfordult velem a szoba, mint egy rongybaba rogytam vissza. Megrémültem, bár akkor sem gondoltam komolyabb bajra. Pihenésre volt szükségem mire szédülésem alábbhagyott, azonban a lábam még remegett. Nem várhatta tovább, orvoshoz fordultam. Alapos vizsgálat után infúziós kezelést javasoltak egy közeli dátummal, ami pontosan arra a napra esett volna, amikor két fontos vizsgálatra volt előjegyzésem, ezért halasztást kértem. Az endokrin szakrendelésen, soros kontrollon szembesültem betegségem esetleges okával, melyre a Szombathelyről megérkezett laborlelet hívta fel a figyelmet. Magas katekolamin (adrenalin és noradrenalin gyűjtő neve) szintet mértek, mely a mellékvese velőállományának hormontermelő daganatra utalt. Kórelőzményemben évtizedek óta jelen van ez a típusú betegség, ezért mielőbb meg kellett kezdeni a tumor kutatást. 1981-ben ugyanilyen típusú daganat miatt távolították el egyik mellékvesémet. Akkor az operáció alatt bekövetkezett klinikai halál állapotában pár percet eltölthettem egy létező másik dimenzióban, ahonnét a mennyei Atyám visszaküldött. Valószínű volt még törleszteni való hitelem földi életemben, vagy csak új feladatot szánt nekem. 1985-ben egy reggelre lebénult a bal oldalam. A gondos kezelésnek, rehabilitációnak és családom cselekvő szeretetének köszönhetően, elfogadható, -ma már alig észrevehető- maradványtünetekkel róhatom tovább földi utamat. A daganat pontos helyének meghatározása érdekében pár hét múlva kaptam időpontot. Aggódtam. Amennyiben a góc a még meglévő mellékvesében helyezkedik el, a szerv teljes eltávolításával lenne esély gyógyulásra. Mellékvesék nélkül is van élet, azonban azzal is tisztában vagyok, mindez állandó, precíz, egyenletes hormonpótlást igényel. Az egyensúly gondos megfigyelés ellenére is felborulhat hasmenéssel hányással járó rosszullét-, vírusfertőzés esetén, melynek következtében akut életveszélyes állapot alakul ki. Gondolatpókjaim szüntelen munkálkodtak, összemosták a napszakokat a jelent és a bizonytalan jövőt együvé tették. Egyben biztos voltam, tudtam, műtét szóba sem jöhet, nem vállalom. Ezen idő alatt több szaktekintély kezében megfordultak a leleteim. Véleményük egybehangzóan megegyezett: „Elsősorban a hormontermelő daganat lokalizálása, annak radikális eltávolítása hozhat végleges gyógyulást”. 
Nem vagyok depressziós alkat, még is páncélom mögé bújva az elmúlásról kezdtem elmélkedni, megbékélve sorsommal. Rövid időre bezárkóztam, sehova nem volt kedvem menni és senkivel találkozni. Nem vágytam másra, csak csendre, egyedüllétre felkészülni a számadáshoz.

Kész vége, nincs tovább…

Egy átvirrasztott éjszakát követő derengő hajnaltájt testem börtönébe zárt lelkem fellázadt és meghozta a megfellebbezhetetlen döntést. Kész, vége, nincs tovább! Elég volt az önsajnálatból! Tovább kell lépnem. Semmi nem történik ok nélkül, mindenből tanulnunk kell, legyen az betegség, tragédia, vagy maga egy megélt csoda. Napok óta sebeimet nyalogatom, miközben a családom és a barátaim szenvednek miattam. Mi ez, ha nem érzelmi zsarolás, önsanyargatással való szánalomkeltés? Pont azt teszem, amit eddig másoknál ki nem álltam. Sápadt arcomra szégyenpírt festett a gondolat, melyet egy fentről jövő fénysugár törölt le pár perc múlva.
Szent II János Pál pápa lámpását küldte el hozzám azon a napon, hogy megvilágítsa sorsom labirintusának kijáratát, ahol napok óta futottam a hiábavaló köröket. A fénykapun kilépve az útjelző táblám az állt:
„Ne féljetek!”
Sorspoggyászomat letettem az életem az Úr lába elé terítettem. Ő az egyetlen, aki követi minden cselekedetemet, ismeri lelkemet és tudja mi jó nekem, ezért így szóltam hozzá:
- Uram legyen meg a Te akaratod!
Az első csodát már aznap megéltem.
Kezdődött azzal, hogy egy jó barátom - amint értesült a betegségemről - azonnal felajánlotta segítségét, amennyiben olyan gyógyszerre lenne szükségem, ami hazánkban nem kapható, a recept átadásával meghozzák számomra. Éjjel/nappali ügyeletet "vállalt" annak érdekében, ha szeretnék beszélgetni valakivel. Katánk naponta többször biztosított lélektestvéri szeretetéről, s imáival fordult az Úrhoz gyógyulásom érdekében. „Fájok” írta és imára szólította meg közös barátainkat. Ilonka orvos családtagjai segítségét ajánlotta fel. R. Marcsika Budapestről azonnal indulna Kanizsára, amennyiben segíteni tud valamiben. Ica barátnőm, naponta többször rám írt, hívott, vasárnap délután gitáros misére hívott az Úrnapja tiszteletére. Miklós, a Kistárogató irodalmi főadminja, a szigorú, de jó lelkű, morgós barátunk, anonimus névvel imaláncot indított értem az oldalunkon. Majd váratlan telefonhívás Zsámbékról, W. Kata otthonát ajánlotta fel, amennyiben Pestre kell vizsgálatra járnom, tőle könnyebben eljuthatok bárhova. A legmeghatóbb levelet L. Ibolya barátnőmtől kaptam. Az egyik veséjét ajánlotta fel, megadva vércsoportját és egyéb paramétereket, mit egy élő donornak tudnia kell. Tisztáztam vele, nem veséről van szó, a mellékvese, vesétől független önálló és más funkciót ellátó szerv, mely az élet fenntartásához elengedhetetlen hormonokat termel, a vese fölött helyezkedik el, onnan kapta a veséhez fűződő nevét. Azonban, ha vese kellene, akkor sem fogadhatnám el, (még transzplantációra alkalmasan sem), hiszen családja van, akikért felelős és egészségének megőrzése mindennél fontosabb. Ervin az egyik komoly kiadó- és portál tulajdonos, kiváló filozófus, író, mielőbbi gyógyulást kívánva, arra kért, írjak mielőbb, ne várassam sokáig a barátaimat gyógyulásommal és az írásaimmal.
Ezennel bocsánatot kell kérnem, ha valaki kimaradt, jöttek a telefonok, e-mailek, üzenetek, rengeteg jó kívánság, bátorítás, nem tízesével, több mint száznál tartottam napokon belül. Isten és ember előtt ígéretet tettem, ha rajtam múlik, meggyógyulok! Tartozom vele családomnak, elsősorban a férjemnek, akivel 45. éve együtt haladunk a számunkra kijelölt úton, az akadályokat elhárítva, komoly harcokat megvívva. Gyógyulásaimban mindenkor legfőbb támaszom volt, a bénulásomból talpra állított. Nem tehetem meg szeretteimmel, hogy pánikba esem, s mi több, magamat sem hazudtolhatom meg, hiszen soha nem szeretettem, ha valaki a betegségéből érzelmi, vagy anyagi hasznot kovácsolt, abból akart megélni, mi több - jól élni. Nem! Nem adtam esélyt a rám leselkedő depressziónak illetve hol-mi féle pszichiátriai nyavalyának, hiszen eddig sikerült elkerülnöm minden hasonlót.
Apussal leültünk, megbeszéltük mi lenne jó nekem, ebben a helyzetben, mire van szükségem.
„ - Pár napos magányra vágyom, az Úr közelében. Ott, ahol bocsánatot kérhetek és megbocsájthatok mindenkinek, élőknek és holtaknak egyaránt-” –válaszoltam.
„- Máriagyűd?” –kérdezte a párom.
Soha nem jártam arra, de gondolkodás nélkül rábólintottam, „igen”. Még aznap este levelet írtam a Plébános Úrnak, segítségét kértem, hogy a templom közelében találjak szállást étkezési lehetősséggel, legyen az panzió, apartman, vagy magánszállás oly mindegy. Amennyiben sikerül, július 21-e körül elvonulnék pár napra, megtisztulva, talán a gyógyulás csodáját is megélve az Úr kegyelméből, a Szentlélekkel töltekezve térhetnék vissza. A terv megszületett, a pillér több lábon állt, hitem, akaratom, családom és barátaim imáival megerősítve. Rosner Zsolt plébános úr válaszlevele és útbaigazítása után azon morfondíroztam, mivel hálálhatom meg, hogy gyógyulásom reményében, a Máriagyűd-i Lelkigyakorlatos Házban tölthetek pár napot elmélyülve imáimmal.
Ekkor jött egy gondolat... - magammal viszem barátaimat lélekben, illetve néhányukat fizikai értelemben...

Folyt. köv.