─ Mikulás bácsi, miért mindig csak a gyerekek kapnak ajándékot? – vonta kérdőre a kismadár a jóságos, fehér szakállú öregembert, amikor az szerénykedett a szarvasainál készülődve a nagy útra.

─ Mikulás bácsi, miért mindig csak a gyerekek kapnak ajándékot? – vonta kérdőre a kismadár a jóságos, fehér szakállú öregembert, amikor az szerénykedett a szarvasainál készülődve a nagy útra.

─ Ki szólt hozzám? – nézett körül a Mikulás.

─ Én vagyok a kismadár, itt fent a fán, az ágon. Nekem, mikor tetszik ajándékot hozni. Én is jó voltam, sőt sokszor jobbak, mint a gyerekek.

Mikulást meglepte a kérdés. Kicsit szégyenkezve nézett fel a fára.

─ Tudod, aranyoskám, te azért nem kapsz ajándékot, mert nincsen kis csizmád, mint a gyerekeknek. Ha lenne, akkor te is kapnál. Hiszen jól tudom, egész évben, mennyit dolgoztál. Segítettél az embereknek, elpusztítani a rovarokat. Felvidítottad őket szépséges dalaiddal. Szerezzél egy pár kis csizmát, és akkor neked is viszek ajándékot!

A kismadár elszontyolodott. Honnan szerezzenek kis csizmát télvíz idején? Madaraknak nincsen lábbelije. Ahogy a Jóisten megteremtette őket, úgy vannak télen – nyáron.

Szomorúan elrepült a kismadár.

Elment a vargához és kérte készítsen számára egy pár csizmát. A varga csodálkozva nézett a madárkára.

─ Hogyan készítsek csizmát, ilyen apró lábra? – kérdezte - Rosszak már a szemeim. Nem látok jól. Ha szerzel nekem egy ókulárét, ígérem, azonnal készítek számodra egy pár szép kis csizmát.

A kismadár szélsebesen repült a látszerészhez.

─ Látszerész bácsi, sürgősen kellene a vargának egy ókuláré, hogy tudjon készíteni számomra egy pár kis csizmát.

─ Jó. Jó, értem én a jó szándékodat, – mondta a látszerész – de sajnos van egy probléma. Eltörött a kezem. Nem tudok ókulárét készíteni. Ha lenne valaki, aki segítene szívesen, elkészíteném.

A kismadár akkor vette észre, hogy a látszerész keze be van gipszelve. Így valóban nem lehet szemüveget készíteni. De kit keressen, aki segíteni tudna? Semmi okos nem jutott az eszébe. Majdnem sírva röpködött egyik fától a másikig. Egyszer csak azt látja, hogy a faluban van. Kint gyerekek csúszkáltak a jégen.

─ Miért sírsz, kismadár? - kérdezte az egyik lurkó.

─ Nagy az én bánatom – panaszkodott a kismadár, és részletesen elmesélte nekik a bánatát.

─ Ezért ne sírj, kicsi madár! – mondták a gyerekek. – Majd mi segítünk a látszerész bácsinak. Csak mondja, mit kell csinálnunk.

─ Igazán, tudnátok segíteni? – csipogta boldogan és apró szemeiben reménysugár csillogott.

─ Igen – válaszolták a gyerekek. – Vezess el bennünket a látszerész bácsihoz és mi egy – kettőre elkészítsük azt az ókulárét.

─ Gyertek utánam! – mondta a kismadár és elindult a gyerekek előtt, akik követték.

─ Ti akartok segíteni nekem? – kérdezte csodálkozva a látszerész. – Hiszen még gyerekek vagytok.

─ Tessék csak elmagyarázni, mit kell tennünk!

─ Nem bánom, megpróbálhatjuk, mit veszítek vele, ha nem sikerül – egyezett bele a látszerész, és szakszerűen előadta, hogyan kell ókulárét készíteni.

A gyerekeknek elég volt csak egyszer elmondani és már tudták is. Ezen még a látszerész is elcsodálkozott. Amikor kész volt a varga szemüvege meg is jegyezte:

─ A nyári szünetben eljöhettek hozzám segédnek. Szívesen látlak benneteket a műhelyemben.

A kismadár csőrével felkapta az ókulárét és rohant vele a vargához. Már az udvaron hangosan csivitelte:

─ Mesteruram, mesteruram! Készen van az ókuláré. Tessék nekem egy pár szép kis csizmát készíteni!

A varga komótosan felpróbálta a szemüveget és elégedetten konstatálta:

─ Jé, hiszen tökéletesen látok! Még a gombostű hegyét is jól látom. Mutasd csak kismadár, mekkora a lábad! Hadd vegyek róla mértéket!

A varga gyorsan méretet vett a két parányi lábacskáról, és neki is állt, hogy a kismadárnak is legyen csizmája, amibe majd a Mikulás bele tudja tenni az ajándékot.  

Olyan gyorsan dolgozott, hogy még napnyugta előtt elkészült vele.

Boldog volt a kismadár és dicsekedve repült vele haza. Egész úton mindenkinek elcsicseregte:

─ Most már nekem is van egy pár kis csizmám és én is kapok ajándékot a Mikulástól.

Amint hazaért azonnal ki is akasztotta azokat a fészke melletti ágra.

Nagyon nehezen múlt el az éjjel. Minden kicsi neszre felébredt, azt remélve most érkezik a Mikulás. Hajnaltájt már annyira fáradt volt, hogy észre sem vette, hogy valaki ajándékot csúsztatott a pár kis csizmába.

Annál nagyobb volt reggel az öröm, amikor meglátta a sok – sok finomságot. A Mikulás cukorka és csoki helyett magokkal, zsiradékkal ajándékozta meg, mert télen, kemény hidegben nagy szüksége van ilyenre egy kismadárnak.

Mikulás bácsi nagyon jól tudja, nem elég csak egyszer jóllakatni az erdők, mezők lakóit, hanem minden nap etetni kell őket. Ezért azzal kéréssel fordul hozzátok gyerekek, hogy segítsétek etetni a kismadarakat, amíg el nem jön a meleg tavasz. Vigyetek nekik magokat és egyéb más madáreledelt! Meglátjátok, milyen hálásak lesznek a hosszú, fagyos tél után.

Mikulás meg beírja a nagykönyvébe, hogy segítőkész gyerekek voltatok, és jövőre is kaptok tőle rengeteg ajándékot.

Itt a vége, fuss el véle!