.

Közeledik halottak napja, és Koszorú című novellámmal, egy számomra nagyon kedves család különleges sorsára, egy rendkívüli Nagymama és unokája igaz történetére szeretnék emlékezni.

Nádasi Katalin:

Koszorú

Első rész

A Badacsony hegy mindig valamiféle szimbólum volt a szememben, ahogy különös formájával a Balaton tükre fölé magasodik. Az oldalán nyüzsgő élet, a tó ezerszínű, fénylő világa fölött a mozdulatlan ravatalforma olyan, mintha a természet így, a maga gyönyörűséges módján akarná állandóan emlékezetünkben tartani mulandóságunkat. Nem hiszem, hogy félelmetes volna ez az átmenetiség, tudata inkább értelmesebbé, reálisabbá formálja a gondolatokat, éberen tartja az el-elszunnyadó önvizsgálatot.

A hegy tetején, a legfölső úton az erdő alatt, még ma is megvan az a kis ház, amelyben legkedvesebb barátom Ili, a gyermekkorát töltötte. A kéthelyiséges, nádtetős, apró ablakos kis épület a Badacsony testéből hasított bazaltkőből épült. Talán ez tette, hogy bár már roskadozott, amikor először láttam, s a kő tömör, robusztus szilárdságát kristály törékenységűvé varázsolta a tetőig fölkapaszkodó, teljes virágpompában álló lilaakác, éreztem, hogy egy minden vihart átvészelő, végleges menedék, örök és erős bástya ez a ház azok számára, akik lakják. Bent, a hűvös-homályos szobában, és a földpadlós előtérben a sötétbarna, kissé füst- és sorsillatú famennyezet hatalmas gerendái már meghajlottak az idő súlya alatt, az ajtó és ablakkeretekben csöndesen percegett a szú, itt-ott halk neszezéssel pergett az idő morzsolta vakolat, mégis, kevés házban jártam, amely egyszerűségében ennyire befogadó, biztonságos otthon érzetét keltette volna. Télen, amikor éles szél süvöltött a hegytető felől, hó magasodott mindenütt a házak körül, s araszos jégcsapokból szakállt növesztett a nádtető, a vastag fal nehezen adta át magát a kis kályhából sütő melegnek, de a fél napig táplált tűz, végül fölszárította a kicsapódott nyirkosságot és a bazaltkövek fészekmeleget kezdtek árasztani. Amit a félhomályból kitekintve az ablakon át látni lehetett, egészen más világ volt, mégis, teljes összhangban állt a ház légkörével, mivel kint is a természet uralkodott, tapintható, testi közelségben. Vakító ragyogásban a Balaton tündökölt minden irányban, s tiszta időben Tihanytól Keszthelyig belátható volt Magyarország egyik egyedülálló szépségű tája. Olyan hely volt, amelynek szülöttei közül néhányan mások lettek, mint a többi ember, mert ahol ég és föld egy hatalmas víztükörben összeér, ahol a nap és a szél keveri ki a színeket, ahol pusztíthatatlanul kemény kőzet és áramlóan rugalmas víz egymás szomszédai, ahol a tüdő mindig dús levegővel teli, s örökké változó fények világítják meg a gondolatot, ott a lélek szárnyai hatalmasra nőnek és ettől erősebb, messzebbre látó lehet az ember. De ezen a tájon jaj annak, ki a vulkánok hamván nevelkedett szőlő borrá ért levének bódulatában elfelejt repülni, mert belőle a hegy kiszolgáltatott, csökött szárnyú, boldogtalan rabszolgája lesz. Egy test, amelyet hamar elhagy a lélek, s korán fölkerül a Badacsony ravatalára.

Rendhagyó sors volt, ami e kis ház lakóinak osztályrészül jutott. Róza néni - Ili nagymamája - lakott e házban, amely két nagy szőlőskerttel együtt, ősei tulajdona volt - az államosításig. Azután, bérlőként még a házban maradhatott, de a földeket már csak nyomorúságosan fizetett napszámosként művelhette. Az élet egyéb tekintetben sem volt kíméletes vele. Fiatalon elveszítette férjét a háborúban, s nagy nehézségek, örökös kenyérgondok között nevelte felnőtté egy fiát, s egy leányát. Róza néni 80 felé járt már, amikor megismertem, s még mindig egyenes tartású, büszke és okos tekintetű, szép, idős asszony volt. Ismeretségünk kezdetén, ezen az arcon nem láttam nyomát a tengernyi megpróbáltatásnak, amit megélt. Ili, egyre mélyülő barátságunk során, apránként tépkedte le az élet foszladozó leplének darabkáit, amelyek eltakarni igyekeztek a család megrendítő történetét.

Ili gyermekkora az ötvenes évek idejére esett, amikor nem volt ritkaság, a gyermekeiket egyedül nevelő özvegyasszonyok emberpróbáló sorsa. Életüknek a szegénységen túli, valódi kálváriája akkor kezdődött, amikor Róza nénit elhagyták gyermekei. Az ötvenes évek elején Lackó fia már tetterős ifjú volt, aki nyugtalanul kereste helyét a szőlőhegyen, melynek lakói alól éppen akkoriban kezdték kihúzni az emberöltők alatt vérré vált életformát a nagy társadalmi változtatások. A földjeiken addig nyugalommal, a gazda méltóságával, fáradhatatlanul szorgoskodó, s bár szerényen, de munkájuk eredményével elégedetten élő hegyi emberek, váratlanul földönfutóvá lettek, s az addig békés falu, hirtelen szétdúlt darázsfészekké változott. Kiszolgáltatottság váltotta föl a földművelő ember életének évszázados rendjét. Kevés kivételtől eltekintve ez a rend a kemény munkával teli élet rendje volt, amelyben a szüret volt a bál, a karácsony a megbékélő, elcsöndesedő pihenés, a megújító üdülés pedig, a fagyokat szerencsésen átvészelő rügyek kipattanása, a szőlők, gyümölcsösök mámoros virágba borulása tavasszal. Az itt élők szerették ezt az életet, tartást adott nekik, megszokták az elemekkel és a földdel való bánás kiszámíthatatlanságát, erősítette büszkeségüket, ha eredményt hozott a fáradságos munka, s a tél beköszöntére telve volt padlás, pince, magtár s az állatok ólja, a tavaszig tartó eleségre valóval. Nem volt ez gazdagság, a luxusnak még a fogalmát sem ismerték errefelé, mégis vártak minden tavaszt, hogy az ősi ritmus szerint elölről kezdjék a földeken, s az állatok körül a munkát, mert biztonsággal, az önfenntartásra, az életre való képesség csodálatos tudatával ajándékozta meg őket ez az életforma.

Az eredményesen munkálkodó embernek ezt a békéjét váltotta föl az állandó rettegés, a létbizonytalanság, számukra érthetetlen és titokzatos politikai erő vált hirtelen misztikus hatalommá, amely akárkit könnyedén tönkretehetett. Ennek az új hatalomnak az ereje egy-egy személyben testesült meg, akik falvak sokaságát tartották néma rémületben. Öldöklő küzdelem indult a megélhetés minden formájáért, amely az emberek legrosszabb tulajdonságait hozta felszínre. Az életben maradásért, a családok számára a napi betevő megszerzéséért sokan bármilyen megalkuvásra készek voltak, gondolkodás nélkül vállalták, hogy az új önkényuralom birtokosainak kezében, bárkire lesújtó ostorrá váljanak. Mindennaposak lettek a vádaskodások és feljelentések, mert ennek a hatalomnak sajátos ízlése volt. Hamar megtanulta mindenki az új törvényhozók új elvárásait, és - mivel földjük, munkájuk már nem volt - akadtak, akik annak bizonyításából éltek, hogy mások nem tesznek eleget ezen elvárásoknak.

Ebben az újkeletű gyötrelemben megjelentek régi lidércek is. Az emberek fejében tanyát vertek elmúlt világok kísértetei, betyárok neszeztek újra az éjszakákban, de ők már nem az igazságtalan törvény számkivetettjei, és a szegény emberek támaszai voltak. Kiszámíthatatlan és félelmetes lények népesítették be a babonák árnyaival telt éjeket, lépteik nyomán nem csak állatok tűntek el az ólakból, bor és élelem a kamrákból, hanem meggyalázott leányok sírtak, és szaporodott az erdőn az olyan emberek száma, akik titokzatos okból fölakasztották magukat. Senki sem tudta miért. Mintha az ivóvizeket mérgezték volna meg vele, a derűs és büszke hegylakókon úrrá lett a gyanakvás és félelem, az addig tárt ajtók mellett nyugodtan alvók, már nem merték kutyáik jelzésére bízni álmukat. Az ajtók előtt belülről keresztbe rakták a seprűt, a bunkósbot kilincsközelbe költözött, s a vánkos alatt kapott új szállást a fejsze. Vad és gonosz lényeket sarjadzottak az álmok, s nem volt többé álomtalan béke az éjszaka.

Így mesélték nekem ezt az időszakot, s bizonnyal így volt, mert akik mesélték, benne éltek. Innen kívánkozott sokáig világgá Lackó, és az idő közben 2 gyermekkel, Imrussal és Ilivel özvegyen maradt húga, Berta. Ezekben a zavaros években hiába próbáltak megkapaszkodni, mert a hajdan föltörhetetlenül kemény badacsonyi bazalt, lefelé húzó, nyúlós ingovánnyá változott.

1956 őszén, amikor Imrus öt, Ili két esztendős volt, egész Magyarországot beragyogta egy csodálatos délibáb. E délibáb hídján sétált ki az országból a testvérpár, hátrahagyva a két kicsi gyermeket a nagymamánál, az ötvenes éveibe lépő Róza néninél. Azt tervezték, hogy ha élve megérkeznek valahová - sejtelmük sem volt, milyen lehetőségeket rejteget a vasfüggöny mögötti világ -, egy megfelelő helyen együtt letelepednek, s amint otthont és állandó munkát találnak, kiviszik maguk után a gyerekeket.