.

Elégia a szőrszálhasogatásról
 

Milyen érdekesek az emberek! Írunk, idézünk, beszélünk főleg az eget rengető dolgokról, vagy éppen bajuszrángató dühkitörésekkel kísért helyzetekről, esetleg könnyfakasztó érzelmi forradalmakról. Vagy krumplipaprikást főzünk könnyed ételillatú mondatokban. És akkor hirtelen egyetlen szóba belekapaszkodik valaki és a lényeget törpítve a lényegtelenen időzik el, amire persze, hogy elgondolkodunk: vajon csak ez az, ami megragadta a figyelmét? És elhajlik a beszéd, elmegy a lényeglátás. Különösen nagy dolgoknál igaz ez. Ilyenkor kell mindig valaki, aki visszakanyarít a kiinduló ponthoz, sőt ha kell, közömbösíti a kicsinyes megjegyzést. Moderátor, aki van, de még sincs a facen, mert itt más a feladata egy moderátornak. 
A minap tréfálkoztam egy másik közösségi oldalon, viccesen hozzászóltam egy beíráshoz. Nem a beíróhoz szóltam, hanem általánosságban egy szójátékot kreáltam a feltett bejegyzéshez. Nem volt ott komoly beszéd, csak olyasfajta mindennapi állapottükröződése néhány embernek, általános dologhoz általános, nem személyeskedő tréfát űztem. Ugyanabban a könnyed stílusban, és egyáltalán nem karcos megjegyzéssel. Nem kicsinyes, hanem nevettető célzatú hozzászólással. A fogadtatás döbbenetes volt. Halálos sértődés lett belőle. Nem azért, mert én voltam bántó, hanem mert abban a társalgási metódusban, abban a közösségben az én humorérzékem nem lelt megfelelő fogadásra. Disszonáns fogadásból disszonáns visszhang kerekedett. Én voltam kicsinyes, vagy kicsinyesek voltak azok, akik nem vették a lapot? Mellre szívtam és értetlen maradtam a mai napig.