A férjem v. Hajdú Szabolcs Szent István napi gondolatai:

„Nyugodjék békében” – míg ki nem teszik a szűrét…

Kegyelet magyar módra: Örök nyugodalmat és isteni szeretetet, kegyelmet kívánunk tiszta szívünkből halott szeretteinknek. Síremléket is állítunk nekik, már ha telik rá. Majd eltelik úgy negyed század, és ha nincs, aki odafigyelne az időpontra, az „örök nyugodalom” gyorsan ideiglenes albérletté válik – az esetleg még meglévő hamvak számára. Mert kell a hely a „később jövőknek”.
Temetőink ugyanis már hosszú évtizedek óta „üzleti vállalkozások”, bár kegyeleti létesítményekként „árulják” őket. – Lehet, hogy nem éppen jövedelmezőek, mégis csak a sírok megváltásából „tartják fenn magukat”. Ez ma Magyarországon az általános gyakorlat. (Lehet, hogy másutt is így van, de ez nem változtat semmit a „kegyeleti” hamisságon.)
De van, vagy legalábbis volt az előző rendszerben (1945 - 1990) olyan gyakorlat is, amikor akár egész temetőket túrtak szét semmivé, mert Állam Bácsi épp oda tervezett valami mást.
(Még ifjú koromban, talán 1952 nyarán dolgoztam néhány hétig a nyári szünidő alatt segédmunkásként a Hűvösvölgyi út mentén egy régi temető „felszámolásán”, mert a mindenható ÁVH építtetett oda valamilyen létesítményt. Mindent tönkre tettünk.)
A hetvenes évek elején, például, az 5-ös út Kecskemétre bevezető szakaszán, az út szélesítése, bővítése miatt járt így szintén az ottani temető nagyobbik része. Pest felől érkezve még ma is látható egy darab maradéka az út baloldalán. De elgondolkodhatunk a budai Gesztenyéskert sorsán is. Az 1849-es Budavárát visszafoglaló, elesett honvédek sírjait is eltüntette onnan a terpeszkedő „kegyelet”. Mosonmagyaróváron az 1956. október 26-án halomra lőtt áldozatok hamvait lebetonozták, és kukagyűjteményt létesítettek felettük! – Szóval van hagyomány, van mire hivatkozni.

Erről jutott eszembe, mindig felháborodom, amikor Székesfehérváron elmegyek a „Romkert” mellett. Mert legyen az bármily szép, csak kinyílik a közmondásos bicska a zsebemben, amint végig nézek a sivár köveken és a senyvedő füvön.
Ez a magyar királyok sírkertje! Néhány éve a közfelháborodás eltakarította a neo-szocialista buszpályaudvari mementóként oda telepített acélszerkezetet, amely a „kissé együgyű” tervező szerint a történelmi emlékhelyet volt hivatott védelmezni a természeti csapásoktól. (Hahaha!)
Egyetlen királyunknak sincs sem méltó, sem semmilyen sírja a Szent István király alapította templomban, illetve helyén. Így vagy úgy elcsomagolva, ömlesztve hevernek csontjaik valahol, mert még 2017-ben sincs a Magyar Tudományos Akadémiának egyetlenegy akadémikus történésze, régésze, vagy mi egyébje – vagy akár egy nemzeti elkötelezettséggel megáldott (vagy megvert?) politikus, aki céljául tűzné ki a koronázó templom és a királysírok kegyeleti és nemzeti kötelezettségből való, mielőbbi helyreállításának ügyét. Ilyenkor eszembe jut például a dániai Roskilde főtemploma, ahol lenyűgöző pompával és kegyelettel vigyázzák királyaik álmát. Közelebb jőve, ott van a bécsi Graben. Sok hasonló példát hozhatnék.
A Habsburg uralkodók és asszonyaik sora pihen ott teljes díszben – pedig 1945 és 1955 között Bécs szovjet katonai megszállás (NEM felszabadítás) alatt igyekezett túltenni magát a német bekebelezés és második világháborúval járó pusztításokon. A hős Vörös Hadsereg vezetői nem látták okát annak, hogy kiakolbólítsák a Habsburg csontokat, s esetleg szovjet hősöket rakjanak helyükre. Furcsa, nem?

Szívemből szólt a Magyar Idők Fehér Bélája a mai lapban. Idézet:
„Hol nyugszik István király? Jó kvízkérdés, fel kellene tenni valamelyik elmegyenge tévévetélkedőben, ahol időre kell pingponglabdákat pohárba dobálni, de nem a kis Orsinak, hanem felnőtt embereknek. Aki tudja a helyes választ, jóvá lehet írni neki egy pingponglabda találatot.
A jó megoldás: István király nem nyugszik sehol. István király nincs. Volt valaha, ahhoz nem fér kétség, de már hosszú évszázadok óta nincs. Nem tudjuk, hová lett, kinek volt útjában az államalapító. Azt se tudjuk, mikor tűntették el. Az biztos, hogy 1083. augusztus 20-án még megvolt, hiszen a szentté avatás szertartásához kiemelték a maradványait az egyébként vízzel színültig telt sírból (és megszabadították a jobb karjától, de később az is eltűnt, maradt belőle az ökölbe szorított kéz, igaz, gyűrű nélkül, mert annak is nyoma veszett).

A fehérvári királyi temetkezések sorsa szó szerint rémregény. Ami történt, arra nincs mentség. Az ásatásokon előkerült csontvázakat Henszlmann Imre orvos, régész 1874-ben egy kriptába hordatta, ott rejtőztek hat évtizedig, majd ezeket az ereklyéket 1938-ban tekintélyes szakemberek újságpapírba csomagolták, 83 darab faládába pakolták, és elraktározták egy másik kriptába. Ezt a sírhelyet, vagy inkább tömegsírt aztán 1984-ben nyitották fel, s megpillantották a négy sorban egymásra pakolt, megroggyant ládákat, a két alsó sor szennyvízben állt. Korábban már alapfalig elhordták különböző építkezésekhez a bazilika leomlott köveit, a királyi temetkezési kápolnák maradványait. III. Béla és Antiókhiai Anna sírját véletlenül – ivóvizet keresve – találták meg 1848-ban, ha ugyan ők feküdtek benne, mert a sírmellékletek alapján erről nem minden régész van meggyőződve. Így aztán a székesfehérvári romkert inkább csak kert.
Tizenöt uralkodó maradványait kellene őriznie, de egyet sem őriz, de nem azért van így, mert Alba Regián átok ül, hiszen máshová temetett királyaink sincsenek meg. Ellovagoltak a csillagporos úton oda, ahonnan jöttek – ez mégiscsak jobban hangzik, mintha az utókor soha jóvá nem tehető barbárságát, enyves kezét tennénk felelőssé.
Vagy a történelem viharait! A török hódoltságot, vagy János Zsigmond erdélyi vajda protestáns hajdúit, akik Nagyváradon széthajigálták Szent László lovagkirály csontjait, márványkoporsóját pedig morzsává törték.” Eddig az idézet.

Ennyi! Ennyi jutott történelmünk, nemzeti létünk iránti tiszteletből a magasságos Tudományos Akadémia felkent urainak, a méltóságos és nagyra-becsült honatyáinknak az elmúlt – mondjuk – kétszáz év alatt. És erre bizony nagyon, nagyon nehéz büszkének lenni.
Tudom, hogy ilyen „hiábavalóságokra” soha sincs elég pénz, hiszen ott kárognak napjaink szocialistái, liberálisai, akik tele sóhajtozzák a világsajtót és a lakáj-médiát rettenetesen hiányzó, lélegeztető-gépekkel, illetve azok hiányával. De a Fiumei úti Nemzeti Sírkert „Munkásmozgalmi Pantheonja” üres kuckóiról hallgatnak.
Most viszont – legalábbis a mezei honpolgár úgy képzeli – van egy nemzeti elkötelezettségű kormányunk, immár idestova nyolc éve. Most, még a következő választások előtt kellene nekiveselkedni, és elindítani a székesfehérvári bazilika TELJES felépítését a jelenlegi Romkert helyén, és oda méltó módon elhelyezni uralkodóink hamvait. Tartozunk ennyivel önmagunknak, őseink és hőseink tiszteletének – és az utókornak is, mert Széchenyi István szavaival élve Magyarország nemcsak volt, hanem lesz is!

2017. Augusztus 19. napján vitéz Hajdú Szabolcs