KIS CSALÁDI TÖRTÉNELEM (6. rész) Édesanyám visszaemlékezései

Édesapám 1871. szilveszter éjszakáján született. Öregszülém mesélte, hogy nagyon sokat töprengtek azon, hogy melyik évre írassák, mert elsőszülött volt és igen a szívükön viselték a sorsát. Végül úgy döntöttek, hogy az új évre,1872-re íratják, mert így egy évvel később lesz katona, jobban megerősödik. De a sors kiszámíthatatlan, éppen ez lett szegénynek a veszte.
1914-ben, ha jól emlékszem aratás idején hajnali dobszó verte fel a falut. Rosszat sejtve ugrottunk ki az ágyból és szaladtunk az utcára. Azt dobolta a kisbíró, hogy 42 éves korig minden hadköteles férfi vonuljon be az alakulatához. Édesapám, ha 1871-re íratják születésekor, otthon maradhatott volna. Így azonban mennie kellett. Kikerült az orosz frontra, ahonnan a háború végén nagy betegen jött haza és már nem is sokáig élt szegény.
A háború kitörésekor, édesapám bevonulásával ránk szakadt a pokol. Ott maradtunk férfi nélkül, azt se tudtuk, mihez kezdjünk. Sokat sírtunk, de aztán beláttuk, hogy a sírással nem sokra megyünk. Valahogyan learattunk, Ilka erős lány volt, ő kaszált, én meg szedtem utána a markot. Hazahordtuk a gabonát, a cséplés is megtörtént rokoni segítséggel, de a tarlóforgatással már nem boldogultunk. Ezért ehhez a munkához fogadott édesszülém egy rosszlábú embert, akit nem vittek el a háborúba. A következő esztendőben kaptunk ugyan orosz hadifoglyot segítségnek, de az első, aki pedig nagyon rendes volt, lebetegedett, a másodikat meg mi küldtük el, mert egész éjjel nyüszített az istállóban, mint egy kutya, nem tudtunk tőle aludni.Így aztán szántani is megtanultam, még az ekét is fel tudtam valahogyan cincálni a kocsira.
Ősszel pedig, mikor otthon a munka dandárja elfogyott, Komáromba jártunk a patrongyárba dolgozni. Nagy szó volt ez, mert a háború előtt csak azokat vették fel, akik kacsát, libát, csirkét vittek ajándékba. Jött egyszer két agitátor beszédet tartani. Előtte azonban a munkavezető kiokosított bennünket, hogy ne hallgassunk rájuk, mert akkor le is út, fel is út. Mikor megérkeztek, olyan lármával fogadtuk őket, hogy szóhoz se jutottak. „Kenyeret hoztak? Mert ha nem, hát menjenek a fenébe!” – kiabáltuk. Úgy, hogy dolgavégezetlenül kellett odébbállniuk. Pedig nehéz munkát végeztünk és már hajnali négy órakor felkeltünk, gyalogoltunk nyolc kilométert hóban-sárban, aztán munka után haza. Sokszor elestem a sötétben, csupa sár lett a ruhám, mégis mentem.
Hosszan eltartott a háború, mindenki várta már, hogy mikor lesz vége. A fejadag is egyre kevesebb lett, s hogy éhen ne vesszünk, kénytelenek voltunk eldugni a gabonából. Bizony sok szegény család olyan nyomorban élt, hogy az éhenhalás fenyegette őket. Egy özvegyasszony, akinek az ura a fronton halt meg, és öt árva maradt utána, elment a jegyzőhöz, hogy adjon egy kis segítséget, mert nem bírja tovább. A jegyző azt mondta neki: „Minek csináltattál ennyi gyereket? Küldd el őket legelni!” Sírt-rítt szegény asszony, mondta, hogy nem ment ő soha kenyeret koldulni, amíg otthon volt az ura, miért vitték el? Kiért kellett neki meghalni?
Aztán amikor kitört a forradalom, el is pucolt a faluból ez a szívtelen jegyző, mert amúgy is sok bűn terhelte a lelkét. Mindent otthagyott a községházán, csak a bőrét mentette. Fiatal suhancok (köztük Vilmos testvéröccse is), meg azzal, hogy a jegyzőt elszámoltatják, betörték a községháza ajtaját, mindent kiszórtak az udvarra. Egy háború-viselt idősebb ember zavarta el őket, mondván: „Az irodában nincs a jegyzőnek semmije, az mind a községé, hát eszerint viselkedjetek.” Akkor meg a kocsmába mentek, ahol jócskán volt tartozásuk.
– Jöttünk megfizetni az adósságot! – mondták a megszeppent vendéglősnek.
– Nem tartoztok gyerekek semmivel, ki van fizetve minden – válaszolta a máskor igencsak fukar kocsmáros és enni-inni adott nekik.
Ilka 18-ban férjhez ment. Későbbi sógorom a fronton volt és váratlanul meghalt a felesége. A temetésére hazaengedték és mivel három gyermek volt, nem hagyhatta őket magukra, gyorsan meg kellett nősülnie. Bár jóval idősebb volt testvéremnél, valamiért mégis őt kérte meg. Emiatt Ilkát mi le akartuk beszélni erről a házasságról, édesszülém még Gelle István bátyámat is megkérte, hogy beszéljen vele, aki megkérdezte tőle: „Tudod hova mégy? Ott három gyerek van.” „Tudom – válaszolta Ilka –És az árváknak nem kell gondjukat viseln?” Mire azt mondta István bátyám: „Hagyjátok. Tudja mit csinál.”
Ekkor már bent voltak a csehek. A harctérről hazaérkező fiatal magyar férfiak nem akartak idegeneknek szolgálni, ezért csapatostól szöktek át Magyarországra. Azzal a szándékkal mentek el, hogy majd visszajönnek és kiverik az ellenséget. Május elsején aztán, az éjszaka leple alatt átkeltek a Duna hídján, megölték az őröket és a várba is betörtek. Kezdetben sikeresnek látszott a támadásuk , de hamarosan erősítés érkezett Érsekújvárról és hajnalban nekiszorították őket a Dunának. A hidat állandó ágyútűz alatt tartották, ezért a magyarok kénytelenek voltak ruhástól beleugrálni a vízbe. De még ott is géppuskázták a szerencsétleneket, úgy, hogy szinte mind egy szálig elpusztultak.
Áldozócsütörtökön meg Izsánál jött át pár száz magyar katona. Miután felrobbantották a puskaporost (lőszerraktárt), vidám nótaszóval vonultak be a faluba. Az emberek kitódultak az utcára, sokan még sírtak is örömükben, hogy: „Megjöttek a megmentőink!”, reggelivel kínálták őket. A katonák is nagyon magabiztosan jelentették ki,hogy: „A pünkösdi káposztát már Komáromban esszük meg.” A vége azonban ennek is az lett, hogy összefogdosták el lelődözték őket.

Mikor a patrongyárba jártunk dolgozni, hazafelé mindig nótaszóval mentünk, hogy jobban teljen az idő. Sok éneket és verset tanultunk egymástól, néhányra még most is emlékszem:

Szerbiában szól az ágyú, visszhangoznak a hegyek;
Édes kedves édesanyám, én már oda elmegyek
Jó királyunk kiadta már általános parancsba,
Fel-fel vitéz, jó magyarim, induljatok a harcba.

Trónörököst meggyilkolták és hűséges hitvesét,
Igazságért mentek oda, a Jóisten megsegít.
Híres volt a magyar vitéz, mióta a világ áll,
Háborúban mindegy annak az élet, vagy a halál.

Szerbiai csatatéren van egy korhadt fakereszt,
Hogy kinek a neve rajta, elolvasni nem lehet.
Csak az tudja, ki koszorút hord a korhadt fejfára,
És az, aki a keresztfát órákhosszat imádja.
x
Dörög az ágyú, búsan szól a trombita,
Pereg a dob, sírva sír a muzsika.
Isten legszebb katonáját, a hős huszárt temetik;
Koporsója után gyászában csatalovát vezetik.

Bajtársai körülállják a sírját,
Könnyeiket tisztelegve elsírják.
Egy utolsót dörög az ágyú,
Hull a göröngy, hull a hó,
Fájdalmában felnyerít a csataló.
(Ezeket Horváth Lujzitól hallottam.)

A most következőt pedig Vödrös Mári szőnyi lánytól tanultam:
Jaj, de búsan harangoznak

Jaj, de búsan harangoznak Békénybe'
Két szerelmest visznek a temetőbe.
Egyik volt a falu legszebb leánya,
Másik a szép leánynak gyilkosa.

Gazdag ember a faluban Nagy Péter
Kökényszemű szép leánya az Eszter.
Egyetlen lány, az anyja szemefénye,
Eszter volt a szülők minden reménye.

Szegény ember a faluban Kis János
Nincs semmije, csak egyszerű napszámos.
Három fia: István, József és Lajos,
Mind a három becsületes és dolgos.

Kis István lett a szép Eszter gyilkosa
Szerette őt, de az apja nem hagyta.
Szépen kérte a szép lányt az apjától,
De az apja kikergette a házból.

Koldus fajzat, hogy mered ezt megtenni
Eszter lányom feleségül megkérni.
Ha még egyszer udvaromon meglátlak,
Mint egy tolvajt a bírónak átadlak.

Nem szólt Pista a Nagy Péter szavára,
Búsan nézett a kis ház ablakára.
Édesanyja Pistától azt kérdezi:
Édes fiam, a szíved mi epeszti?

Mondd meg nékem, szülő édesanyádnak,
Hogy miért adtad a szívedet a bánatnak?
Édesanyám, mondja meg az Eszternek,
Hogy az apja mit okozott szívemnek.

Szombat este tízet ütött az óra,
Készül Pista Eszterhez találkozóra.
A kis kertben várta Eszter Pistáját,
Kötött neki nefelejcsből bokrétát.

Szép kedvesem szomorú az életem,
Ha az apád nem ád oda énnekem.
Ha nem ád, hát maradjon meg magának
Velem viszlek a fényes mennyországba.

Veled megyei, nem félek a haláltól,
Mentve leszek a kőszívű apámtól.
Jobb lesz nekünk mindkettőnknek pihenni,
A sírkertben egymás mellett nyugodni.

A Kis István megtöltötte fegyverét,
És szívének szegezte revolverét.
Egy lövéssel végzett is az Eszterrel,
A másikkal a saját életével.

Kiterítve fekszik a két szerelmes,
Kinézésük mindkettőnek förtelmes.
Szívük lyukas, mert a golyó átfúrta,
Ezt okozta a Nagy Péter haragja.

Búsan szólnak a harangok Békénybe '
Két szerelmest visznek a temetőbe.
Utána megy az egész falunépe,
Átkot szórva a Nagy Péter fejére.