APÁTI KOVÁCS BÉLA

KICSI FECSKE

Szállt a kicsi fecske fent a magas égben. Alatta zöld erdő, zöld mező suhant el. Vidáman csicsergett fecskenyelven, mert azt hitte a jó idő örökké fog tartani. Mindig süt majd a Nap, s a kék eget sohasem takarja el sötét viharfelhő.

Sajnos tévedett. Egyszer csak váratlanul az égről eltűnt a Nap, ijesztő, fekete felhők tornyosultak körötte.

Szegényke azt sem tudta, mitévő legyen? Nem hallgatott anyukájára, hogy ne repüljön messze a fészektől, ami egy nagy istálló bejárata fölött volt. Ennél jobb helyet nem is találhattak volna szülei a fecskecsalád számára. Itt mindig repkedtek legyek, bogarak. Az istállóban lévő állatok idevonzották őket.

Ha megéheztek a fecskefiókák anyukájuk csak kitátotta a száját és már vihette is fiókáinak a finom eledelt.

A kicsi fecske ezt a biztonságos helyet hagyta el, hogy felfedezze a világot. A fészekben nem gondolta, ha messzire repül, akkor még baja is lehet.

A felhők egyre sötétebbek, és nagyobbak lettek. Félelmetesen vigyorogtak a villás farkú madárkára. Néhány perc elteltével még vakító villámok is cikáztak az égen, majd olyan heves zivatar lett, hogy a kicsi fecske nem tudta, hová bújjon.

Ide – oda repdesett menedéket keresve. Közben bőrig ázott. Gyönge szárnyacskái nem bírták fenntartani. Még annyi ereje maradt, hogy nagy nehezen leszállt az út mellé. Ott várta sorsát dideregve.

A mezőn emberek dolgoztak, de most ők is siettek haza a faluba. Észre sem vették a kicsi fecskét. Mindenki elfutott mellette. Hiába csipogott a gyenge kis hangján, senki sem figyelt rá.

Már úgy tűnt mindennek vége, amikor egy öregember sántikált az úton. Csuromvizes volt. Fájós lábai miatt nem tudott szaladni, sőt még sietni sem. Ő pillantotta meg az ázott madárkát, lehajolt érte és a tarisznyájába tette.

–Gyere madárka, elviszlek a faluba, hátha ott megleled családodat.

A tarisznya mélyén jó meleg volt. A kicsi fecske megszáradt, erőt gyűjtött. A falu már ismerős volt számára, hisz testvéreivel sokat repdesett a környéken.

Az öregember útja éppen a ház előtt vitt el, amelynek udvarán volt az istálló. A tarisznya nyílásain felismerte otthonát. Hangosan csipogni kezdett, kérve az öregembert, hogy rakja ki.

–Mit akarsz, kicsi fecske? – kérdezte. – Tán csak nem itt van a fészked?

–De bizony itt van – csillant fel a madár szeme, amint a vénséges kezek kiemelték a tarisznyából. – Köszönöm, apó, hogy hazahoztál. Ígérem, többé nem kóricálok el és mindig szót fogadok szüleimnek.

Az öregember kinyitotta a tenyerét, amelyből a kicsi fecske boldogan repült a fészke felé.

Nagy volt az öröm, amikor hazaért. Testvérei hangos csiviteléssel köszöntötték az elcsavargott családtagot.

Kép forrás: Wikipédia