OSCAR

Most lehet, hogy sokan meg fognak kövezni, de muszáj ezeket a sorokat leírnom.
Ma éjjel – életemben először – és úgy tűnik utoljára – megnéztem az OSCAR díj átadásának közvetítését. Bár ne tettem volna. Akkor most gazdagabb volnék egy ideális ünnepség és ünneplés szép elképzelésével. De nem vagyok az. Gazdagabb vagyok viszont egy kiábrándulással, egy nagy csalódással. Gazdagabb vagyok azzal a gondolattal, hogy soha, de soha ne higgyek annak, amit a lélek és tartalom nélküli szenzációhajhászás motivál és mutat.

Valahogy az Oscar díj átadása eddig nem ezt juttatta eszembe, holott jól tudtam, hogy nagyon nem lehet másmilyen. Ez a mostani díjátadás azonban választ adott a már nagyon régen bennem motoszkáló kérdésre is: valóban ide jutottunk, ahol a látszat mutatja, hogy vagyunk? Átléptük a realitás és a fikció határát? Ízlésvilágunk elvesztette józan ítélőképességét? Az egymás túllicitálása – mindegy, hogy miben és hogyan – uralja cselekedeteinket és vágyainkat?
Itt van példaként, a 6000 !!! díj jelölő akadémikus szavazata: Mad Max - A harag útja című posztapokaliptikus akciófilm kapta meg a legjobb hangvágás, hangkeverés, jelmez, látványterv, smink, frizura Oscar díjait. (A legjobb játékfilm ugyan nem ez lett, de az 5 jelölt között ez is ott volt!!) És itt van az, amit említettem. Ha ez a legjobb és legtökéletesebb látvány, ha ez az, amivel etetni kell a nézőket, ha ez a példa a szórakozásra, a látványra, a gondolatébresztésre, az érzelmek megmozgatására – nos, akkor senki se csodálkozzon, hogy milyen is ma a világ, és benne mi milyenek is vagyunk. A legtöbb film az erőszakra, a valós élettől igen távoli megoldásokra mutatott. Ezekben nyoma sem volt az emberiességnek, a kölcsönös megbecsülésnek, az egymás iránti bizalomnak, - és Uram bocsá’ – a szeretetnek.

Azért ne legyek igazságtalan. Az, hogy a fentiek domináltak az est folyamán, nem jelenti azt, hogy nem volt valóban olyan díjazott alkotás és alkotó, aki valóban megérdemelte a neki juttatott elismerést.
Elsőként említeném ENNIO MORRICONE-t, aki 87 éves korára kapta meg azt az elismerést, amit már nagyon-nagyon régen meg kellett volna kapnia. 54 film zenje és számos egyéb zenemű alkotása kötődik hozzá – és nem is akármilyen zenéket szerzett. Nincsen a földön olyan moziba járó ember, aki ne ismerné és nem dúdolná pl. a Volt egyszer egy vadnyugat, A profi, A jó, a rossz és a csúf, Chi may, Le vent, le cri hangjait. Ha valaki, akkor ő ezt már nagyon is megérdemelte.

Még egy valami volt, ami kárpótolta az éjszaka lidérceit. A magyar versenyfilm a SAUL FIA. Az idegen nyelvű filmek kategóriájának Oscar díjas alkotása. Túl azon, hogy mindig szívet dobogtató, ha valahol, valamilyen magyar alkotás sikert ér el, nagyon jó érzés volt – még ha csak virtuálisan is – részt venni ebben a sikerben. Sokan itthon nem szeretik, azt mondják, hogy a holokauszt téma már gumicsont és ezért kapta meg a díjat. Nekem más a véleményem. Azt ajánlom az ellenérzőknek, nézzék meg. Utána nyilatkozzanak.
Egyet viszont megtett Nemes Jeles László, amit ott és akkor senki sem tett meg. A díj átadásakor mondott köszönetében megtalálhatjuk az alábbi mondatot is: „Köszönöm Magyarországnak, hogy finanszírozta a filmet.” Igen, egy magyar fiatalember, nyilvánosan, a világ figyelmének középpontjában, megköszönte hazájának a segítséget. Ilyent eddig még nem láttunk. Én akkor, ott a képernyő előtt neki köszöntem ezt meg.

Az hogy az est házigazdája – egy fekete színész – jószerivel mást sem tett, mint rasszizmust emlegetve hiányolta, hogy nincs a jelöltek között fekete színész, hogy a feketéket még mindig mindenünnen kiszorítják, még mindig nem tekintik egyenrangúnak – és mindezt sipító hangon végigkiabálva az esten – csak ráadás volt nálam az ellenérzések között. De elnyomni nem tudta szerencsére ami örömöt, büszkeséget Saul fia okozott.

Igaza volt Nemes Jeles Lászlónak, amikor átvette a díjat: "Az emberiség legsötétebb óráiban is talán van bennünk egy belső hang, amely lehetővé teszi, hogy emberek maradjunk. Erről a reményről szól ez a film"

(V)