Alesia és Elysium
 

Öt nap telt el azután, hogy eltemettük. Pontosan a születésem napján, 16-án temettük és 21 –én indultam életem első hivatalos útjára Párizsba. Nem tudtam örülni, fásult voltam és túlzottan befelé könnyeztem, amit se fizikailag, se lelkileg nem képes az ember belülről kitörölni. Befelé csurgó vérkönnyekre nincs Veronika-kendője. Minden egyes születésnapomon felrémlik, ahogy ott álltam egy fekete ballonkabátban és zuhogott Rá a föld. A megrettent tekintetet semmilyen körülmény nem írja felül, soha amíg csak eszmélsz, soha! Bármennyire is vidám lenne a születésnapod, nem tudod magad másként látni és érezni, csakis úgy, mint abban az állapotban. Ha úgy veszem, ez egy igazi figyelmeztető kereszt, amit egyeseknek cipelniük kell, hogy értékeljék az életüket, de ne feledjék, hogy milyen törékenyek az ünnepek is.....Temetni a születésnapon.
Más gyertyát gyújt a születésnapján én gyertyát gyújtok az emlékére. Most, hogy már nálunk is vannak gyertyaégető helyek a templomokban, azóta ott gyújtom meg a többieké mellett az Ő mécsesét. Azt az elsőt akkor és ott Párizsban, 5 nappal az elválásunk és különös újra találkozásunk után, aztán 2 hónapon át minden egyes nap.
A rue d`Alesiánál kellett fel- és leszállnom a metrora. A megálló közelében volt a Saint-Pierre-de-Montrouge templom, nekem egy igen komor robusztus épület, dacára vakító fehérségének.
És akkor bementem a templomba. Addig egyfolytában remegett a gyomrom, még az sem kötötte le hosszan a figyelmemet, hogy óriási tömegen kellett áttörni, hogy a metro csapóajtaján át kijussak az utcára, átmenjek a zebrán, kikerüljek egy csomó bámészkodó turistát, magamba szívjam a sarki pékségből kiáramló süteményillatot, és rácsodálkozzak a pusztán vizet szürcsölő vendégekre.
A templom nekem elsőre kellemetlen volt, nem olyan, mint az otthoni falusi templomok meghittsége, ahol gyerek voltam. Nem olyan, mint a meleget sugárzó kis betlehemes karácsonyi templomok, vagy a díszes-színes-aranyos városi templomok oltárképei és a fényen átvilágító égszínkék ruhás Mária szobrok. Ez a templom most nekem idegen, rideg és sötét volt, és ahogy előre kellett mennem a gyertyákhoz, még homályosabb és visszariasztóbb volt, mint amikor beléptem és elsőre körülnéztem.
Beültem egy padba, néztem a sok-sok égő gyertyát, aztán hirtelen becsuktam a szemem, mert már nagyon fáradt voltam.
Egyszer csak azt éreztem, hogy a vállamra teszi a kezét. Zavarba jöttem, felálltam, de a gyengédség átölelt és valami végtelen kiegyensúlyozott nyugalom borult rám, így visszaültem. Nem hívtam, de ő jött magától, vigasztaló gondolatokat súgott. Elhittem neki, hogy amíg ölel, addig nem is lesz nagy baj. Átkísért az izgalom hídján a jó reménység fokáig. Apámhoz kísért egyenesen. Most is ott tart nagyon sokszor. Ahogy telnek az évek, telnek a születésnapok, egyre inkább érzem ezt az odafigyelő ölelést. A kíséretet. A védelmet (Alesia) és valamiféle paradicsomi megnyugvást (Elysium). Talán ez sem véletlen, a két név találkozása.
 

(GundyS, 20160122)