Talán 57 - 58 karácsonya volt..

Nem volt semmink, csak egymást szerettük. Nem is kellett volna több, hiszen ez a: minden. Anyám, a kedves viszont adni akart - ahogyan azt,az: anyák szokták. Mint minden gyerek, az édességet mi is nagyon szerettük. Adni a szinte üres kamrából csak: csodával lehet. Azt a hangulatot ma is érzem. De menjünk csak sorban, hiszen az a világ nagyon más volt. Nézzétek csak, mit láthatott az én kedves anyám: Volt egy kicsinyke : cukor. / az biztosan, mert éreztem a ízét/ Emlékeim szerint volt talán egy kicsi "fehértói" baracklekvár is.. és némi kenyér. Ennyi. És persze a szeretet. Ma ezekből mit tudnánk mi, a gyerekeinknek csinálni? vajon elfogadnák-e azt? Persze az akkori 56, - utáni évek más világa, más igényeket támasztott. Talán pont ezért, az érzések, a család összetartása is sokkal erősebb volt,- de vissza a konyhába...(?) - / ide be kell szúrnom: az nem is volt valójában a mai fogalmak szerint. Mi, mindig albérletbe laktunk. Akkor éppen csak egy almazöld szekrény volt a KONYHA. -// Anyám, a kedves: felkockázta a kenyeret. Volt ott egy sparhelt. Az apám dolga volt így ünnepi időben. Volt némi kis zsír is. A felkockázott kenyeret, kicsit megpirította, rászórta a cukrot, és a "fehértói" lekvárt is rátetette. Mi, a nővéremmel azt hiszem a legemlékezetesebb karácsonyt éltük át akkor. A lekvártól ragadó újainkkal, ettük a "sütit", és hallgattuk a "betlehemi mesét" amit nem volt szabad máshol elmondani. -- / No, kedves barátaim, az ilyen dolgok jutnak az eszembe, amikor azt írom, mondom, teremteni csak a szerelmes nők, és a szorult helyzetben lévő anyák tudnak. És amiért le kellett ez írnom: Elmúltam 65 éves - de amikor ilyen emlékekkel ajándékoznak meg a percek, érzem az arcomon az én Édesanyám meleg-lágy kezét, ahogyan az arcomat simította. --de jó is. 
Ezzel a kis visszaemlékezéssel kívánok: Áldott, Békés Karácsonyt, és persze Boldog Újévet.

Vörös József