Levél Apámhoz, Odaátra. Mert biztos, hogy Ő ott van, a Fényben.

Apuci, ma lennél 100 éves, de amikor elmentél, az nagyon-nagyon korán volt! Nagyon! Milyen sokat épülhettünk volna még Belőled! A diákéveid szépséges emlékképeiből, a miskolci gimnáziumból, a versbe szedett latin prepozíciókról, az ógörög jambikus versekről, a Zászlónkba írt verseidről, a Ludovika lovas iskolájáról, a háborús történeteidről, a Don kanyarról, Sztarij Oszkolról, a harctéri sebesülésben elesett III. magyar hadtest honvédeiről, és a Te csodás megmenekülésedről. Tőled hallottam építészetről, miközben mentünk a dombóvári állomás felé és négylevelű lóherét kerestem az árokpart mentén papsajtot rágcsálva, de olyan történelmi nevekről is, mint Édesapád-Nagyapánk jó barátja Nagyatádi Szabó István, vagy Jány Gusztáv, vagy Szombathelyi Ferenc parancsnokok, vagy Babay József író, vagy éppen családunk tagja Surányi Miklós író. Te játszottad el nekem zárt ajtók mögött szájharmónikán a Székely Himnuszt, Te meséltél nekem a Székely Hadosztályról, a Tommy Eisenhowerrel megetetett cseresznyepaprikáról és annak következményeiről…
és Veled élhettem át gyerekként fiatal felnőtt korod küzdelmeit, tragédiáját, és magányos harcodat egy ellenséges környezetben rongyos-éhes létünkért, a megélhetésünkért. És soha egyetlen durva szót nem hallottam Tőled. „A macska rúgja meg”. Ez volt a nagy káromkodás.
Néhány évvel már túléltelek. S ha ma én lennék esetleg 100 éves, akkor ráncosan, görnyedten is az én fiatal Édesapámra gondolnék vissza, a tartásodra, a méltóságodra, a tiszteletre, amit mindenkitől kiérdemeltél. Kati nénitől is, a cigány nénitől, aki ott zokogott a temetéseden. Emlékeimben a szemedet kutatom leginkább, ami mindig mosolygott. Ezt Tőled örököltem. A kezemen a mutató ujjam alatti barna foltot is Tőled örököltem, a szemed kékes szürkeségét, ami meghatottsággal szemléli a jót, és nem szégyell attól párássá válni, de ha mérges is, hamar kioltja szikráit.
A meleg ölelés képességét, a konfliktus-kerülést, az ódzkodást a tartós gyűlölettől. Ezt mind Tőled örököltem. Meg a vonzódást az emberekhez, akkor is, amikor bántanak és mindig keresni valami mentséget a „rosszaságukra”. A megbocsátás képességét örököltem Tőled. Örököltem a meg nem értettségen való fájdalmat és megütközést, akkor, amikor a jó szándékot is félremagyarázzák.
Emlékszem, amikor megkérdeztem Tőled, hogy Benned soha nem alakult ki gyűlölet az Életedet/életünket tönkre tevő politikai hatalommal szembe? Azt válaszoltad:
„Kislányom, a mi egyéni tragédiánk csak porszem a történelemben. Őket megítélik , de bennünket szülőket az utódaink, pl te ítélsz majd meg ”.
Most értem, most tudom, hogy ki voltál, hogy naponta megítélhetlek, amikor Téged kell átadnom az Unokádnak, a Dédunokáidnak és bennük is Téged véllek felfedezni. Amikor kimegyek Hozzád a temetőbe, ahol nincs fájdalomérzésem. Belém költöztél Apukám. Innen bentről súgsz, bele a lelkembe. Méltósággal, mint mindig. Eszközödként vetítem ki szavaidat és idézem Veled: „és hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével, és belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez."
Milyen jó, hogy a gyermeked lehettem. Köszönöm az Istennek.
Béke Veled ma 100 éves Édesapám!

(GS 20130809)