Ebben az évben túl korán érkezett az ősz mihozzánk.

Még nem tudom, hogy ugrott át mintegy három hetet, de biztos vagyok benne, erre majd csak a tél ad magyarázatot.

Köntöst váltott kedvenc nyírfám. Furcsa, kényszeredett gyorsasággal előbb üde zöldjét cserélte le, s aztán, mint aki végleg feladta a játékot, szemérmesen ejtette el sárgára fakult kombinéját.

     Esővel, hideg széllel fenyegettek az időjósok.

Ma minden bizonnyal tévedtek, ezt próbáltam a lehető legteljesebben megélni úton hazafelé.

Hallgatag napom volt. Nem rohantam, otthon még nem várt senki, szabad utat adtam hát a péntek délutánnak a közeli parkban.

Semmibe merengve, ritkuló lombokon át simogatásával elért a kései, gyengülő fény Nagyasszony napi kegyelme.

Váratlanul köszönt rám.

Legutóbb a város másik felén intett, nevetett át a járda túloldaláról.

Jó volt látni a felszabadultságát, mert azt jelentette, minden rendben van vele.

Eltettem akkor azt a kézmozdulatot.

Jobb lett tőle a napom.

Nem mondhatom róla hétköznapi szóval, hogy járt. Valami különleges lebegés tartotta meg mozgását.

Akkor is, és ma is az a gondolatom, oly könnyedén lépdelt, néha mintha a föld felszíne fölött néhány centivel szökkent, vagy inkább elegáns mozdulatokkal táncolt volna.

Bár sok éve nem beszéltünk, emlék jutott eszembe. Cseppnyi igaza lehetett egykori kolléganőinek, akik úgy vélték, saját készítésű titkos csodaszert használt, amivel fiatalon tartotta az arcát.

Most is csillogó szemmel mesélt az unokákról, a nyolcvanhoz közeledő férjéről, aki sajátos nézőpontból szemléli a lakás rendszerét, különösen a nappalit, oda centralizálva a műszaki világ legújabb, saját készítésű eszközeinek prototípusait.

Oka van hát annak, hogy végtelen lassúsággal érkezhet keze alá a zongora billentyűzete úgy, mint a vászon, festő paletta meg az ecsetek. Folyamatosan terveket szőtt ébren, folytatva éjszaka, a Tejút gyönyörűségétől kacagva.

Ha zongorázhatna, úgy sejtem, valami huncut, vidám polkát játszana.

A festőállvány előtt sem tudna elmélyült, komoly arccal a végtelenbe révülni.

Játszana, kacérkodna a színekkel. Két sietős mozdulatát lelkes, alkotó mosoly kötné össze. Mintha színes permetet aprólékos mozdulattal pergetne, morzsolna az ujjai között, ami egy nem várt varázsütésre a vászonra testesülne, csodaszép tarka virágmezőként. Miniatűr, sajátos kézjegyét szégyenkezés nélkül fogadná be bármelyik kódex lapja.

Ráérősen terítek, miközben sül a hús. Családom hamarosan asztalhoz ül.

Ő még itt van velem, rezgése átlengi a konyhát.

Merengek az életén.

Meghajlok alázata, tűrőképessége előtt, irigylésre méltó optimizmusa határa a végtelen csillagos égben rejlik.

Emlékem nagyítóján át látom szemében a keserédes, örömös gyöngyöt, amint jellegzetes mozdulattal, hajlított hüvelyk ujjával elmorzsol orcáján.

Férjem nem érti, szimpla hétköznap hogy kerül fehér gyertya az asztalra, és régóta hűtött tokaji mért pont ma nyittatik ki.

Hálás vagyok, amiért nem kutatja, Elizabet miért nem vitte magával azt a nyarat őrző két palackot, amit kamránk polcáról neki szántam, s távoztában mindössze, egy nemrégiben hajtogatott papírdobozkával lépett ki az ajtón.

Kérdéseim sorára, mit vacsorakészítés közben küldtem a Mindentudóhoz, nem jött válasz azonnal.

        Amikor tiszta szívvel egy üveg finom magyar bort nyitunk vacsorához, jeles alkalom okán, koccintunk az ünnepelt egészségére, újabb szokásunk szerint beleértve a rokont, közeli barátot, aki persze nincs valóságában jelen.

Ezért suttogom most halkan:

 - Rád, Elizabet!

        Ebben a pillanatban váratlanul, mégis megjött a felelet:

Hallgatag nap