Az arab orvos2015.09.30. 11:57, Lélek Sándorné
Valamikor a hetnevenes években találkoztam először kórházunkban arab orvossal. Kollégái, mi és a betegek is árgus szemekkel figyeltük, hogyan viszonyul a gyógyításhoz a betegekhez. A mi osztályunkon – az intenzíven - akkor még ritkán találkoztunk vele, hiszen az induló „nagy” csapat együtt szolgálta a betegeket, mindenki megelégedésére, sikereket és dicséretet felhalmozva a szakma és betegek részéről egyaránt. Ez az időszak határozta meg későbbi pályamódosításomat és az életem. A folyamatos képzés, tanulás után ilyen múlttal és tapasztalattal kerültem másik osztályra, ahol olyan osztályvezető főorvos volt, akiből a hívatás-tudat legmagasabb fokát, a kiszolgáltatott beteg ember feltétel-nélküli alázatos szolgálatát, szeretetét tanulhattuk. Jeles minősítésű oklevelem kézhezvétele idején indult a központi ambulancia ennek a főorvosnak az irányításával. Vezetője az ápolónőképző igazgatónője lett, akinek a kérésére lekerültem az induló részlegre. Izgalmas, érdekes szolgálat következett. Minden beutaló nélküli beteget hozzánk hozott a mentő, kivéve néhány speciális területet, mint baleseti, szülészet, gyermekgyógyászat s a többi. A rendszer úgy működött, hogy szinte – a kivételes kívül -, minden orvos vállalhatott ügyeletet. Így kerültem kapcsolatban az arab orvossal. Első ügyeletünk alkalmával kicsit aggódtam, vajon pontosan megérti - e a beteg több évtizedekre visszavezethető anamnézisét (kórelőzményét), és magát a beteget, mert ma is vallom, nem csak a nyelvünket kell ismerni a lelkünket és a szellemünket is, ahhoz, hogy értsenek bennünket. Történelem viharaiban megtépázott nemzetünkre a bizalmatlanság rányomta a bélyegét.
A mentő közelgő szirénája sejtette, itt az idő készülhetünk. Amint a beteget átvettük, csak ámultam. Nyugodt, türelmes hangon adta az utasításokat, magas szakmai szempontok szerint, EKG-t olvasott, alighogy megjelentek a hullámok a papíron. Ameddig a vizsgálat készült, a mellette lévő gyógyszeres szekrényből pattantak az ampullák, teltek a fecskendők szépen sorban. Mire végeztem az EKG-val, és lehámoztam a betegről az elektródát, katonás rendben sorakoztak az életmentő, keringésjavító injekciók a tálcán. Indult a vénás, és „muszkos” adagolás szinte szinkronban. Aki ismeri a szakmát, az tudja mit jelent, amit leírtam. Nem adminisztráltunk először, és nem felsorolta mit adjak a betegnek, hanem cselekedett. Mire az osztályra utalásig elértünk, helyre állt a beteg légzése, keringése kompenzálódott. Ezen a napon láttam, így is lehet…
Szerettem a doktorral ügyelni, amikor valaki megkérdezte tőlem, mit gondolok, ki venné át tőle az ügyeletet, szinte kivétel nélkül Őt ajánlottam. Talán ennek az orvosnak köszönheti a város, hogy ma már kórházunkban, körzetünkben sok arab, néger szolgálja mindannyiunk megelégedésére a betegembert. Szeretjük és tiszteljük őket, tudásuk, emberségük miatt. Soha egyikükről sem hallottunk szakmai vagy egyéb hiányosságokat emlegető „suttogást” róluk a városban. Úgy gondolom nekik mindezekért a tiszteletért és megbecsülésért duplán, triplán meg kell dolgozniuk, mint kollégáiknak, hogy kiérdemeljék a magyar emberek bizalmát, szeretetét. Legyenek Ők is előttünk ezekben a nehéz napokban, hetekben, mielőtt mindenkit egyformának nézünk. Nem vagyok a jelen helyzetet uraló "migráns párti", de a hasonló tudású, és szellemű embereket örömmel látom, bizalmam beléjük helyezem bőrszínüktől, származásuktól függetlenül, mert ilyen EMBEREKRE mindenkor szüksége van hazánknak, nemzetünknek.
Erre a feltevésre személyes tapasztalatom vezetett, az apósom esete, akit soha nem fogadott be az orvos szakma úgy, ahogyan megérdemelte volna, az egyszerű emberek szeretete és ragaszkodása miatt…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
ember
Köszönöm, hogy megosztottad velünk gondolataidat.