Zákányban jártunk

Barátnőmmel a migránsok zalai megjelenésének napján elhatároztuk, a határvédőket egy kis csomaggal meglátogatjuk. Erre ma sor került. Nappal lázas csomagolásba kezdtünk, szerettünk volna azt vinni, amire szükségük lehet. Tudjuk, rendesen el vannak látva, még is úgy gondoltuk távol a családtól jól fog esni egy kis figyelmesség. Pere Krisztinával, Zákány fiatal képviselőnőjével délelőtt egyeztettünk, megkértem segítsen abban, hogy eljussunk oda, ahol a rendőrökkel személyesen találkozhatunk.
A faluhoz érve, nyoma sem volt annak a súlyos tehernek, ami rájuk nehezedik ezekben a napokban. Az utcák tiszták, csend van, néhol füvet nyírtak, portát rendeztek, mindennapi teendőjüket végezték. Navigálás után elértünk az állomásig. Egyetlen kép, amit készítettem. Az állomás falu felüli oldalán pár embert lehetett látni csupán, kicsit zavarba is jöttem, itt sem volt nyoma az óriásra duzzadt menekült hullámnak, amire számítottam. Aztán elkanyarodtunk, mentünk pár utcát, majd tovább földúton egészen a külső sínekhez. Egy mentő haladt előttünk, ami elvezetett az első ellenőrző ponthoz, ahol a kocsi lefordult, mi pedig  sikeresen túljutottunk az ellenőrzésen, tudtak az érkezésünkről. Innentől kezdte rendőr sorfal mellett haladtunk az épületig. Sajnálom, hogy fényképezni civileknek tilos, csak a sajtó munkatársainak szabad, mert azt a szervezett fegyelmet jó lett volna képben is megörökíteni. A síneken hosszú sorban álltak szerelvények, az első kocsikban mindössze pár migránst láttunk. Az épülethez érve Máthés István képviselő úr fogadott. Pakkjainkat a képviselő úr felesége átvette azonnal a kínáló asztalra helyezte, ahonnan bárki a határvédők közül elveheti, amit megkíván. Az asztal nem volt üres, bizonyítja, hogy sokan gondolkodhatunk hozzánk hasonlóan.
Alig telt el pár perc a sorfalak előtt feltűntek a migránsok és felvezetői kísérettel az aktuális szerelvényekbe megkezdődött a beszállás. Ekkor a civil önkéntesek és vöröskeresztesek vagy máltaiak vizet osztottak, egy arab, nyelvüket jól beszélő úr (talán a tolmács lehetett) élelmiszer csomagokat adott fel a vonatokra. Alighogy a vonatok elnyelték az embertömeget, hárman hozzá kezdtek az utánuk maradt szemét eltakarításához. Újra csend, rend és tisztaság lett, pár perc szünet következett, majd kezdődött minden előröl, érkezett a következő csoport. Ottlétünk alatt nem volt hangoskodás, rendbontás, melyet talán a türelmes, de határozott fellépés tisztelete követelt meg a migránsoktól a rend őreivel szemben. Az állomáson katonás rendben álltak még a szerelvények is, köszönjük a vasútasok helytállását is. Azonban egyetlen dolog megzavarta a bennem lévő elégedettség jó érzését, amikor szomorúan tapasztaltam, hogy a rendőrök biztonsága érdekében, a palackozott víz osztásának rendjét maguk a karitatív szervezet tagjai bontották meg, annak ellenére, hogy saját fülemmel hallottam az ezzel kapcsolatos kérést a szabályok betartására. Olyan érzésem támadt, melyet saját véleményként írok le, mintha a rendőrök és maga a rend ellen dolgoztak volna, saját fontosságukat fitogtatva.
Elnézve a csoportokban megjelenő embereket, megvallom vegyes érzések kavarognak bennem. Elég sok nőt és gyereket láttam, őket sajnálom. Számuk azonban eltörpült az érett férfiak között, akik remek fizikummal, jó állóképességgel rendelkeztek, szemmel láthatóan kiképzettek lehettek, masíroztak velük. Kicsit hátrébb, idősek, mankóval, bottal… ők a családdal jönnek, mennek, kóborolnak, menekülnek valami elől, vagy egy jobb élet reményében, koruknál fogva abban a tudatban, nem tudni meddig bírják, hol éri őket vég.

Zákány ma valóban a világ csodája, minden lakójával az ott szolgálatot teljesítő rendőrökkel, akik távol a családjuktól védik hazánkat, népünket! Legyünk büszkék rájuk és köszönjük meg az édesanyáknak, feleségeknek, az otthon maradt gyermekeknek, barátnőknek, akik biztosítják számukra azt a hátteret, amivel szolgálhatnak, védhetnek bennünket, hazánkat, nemzetünket!