Kicsengettek - Becsengettek

       Kézen fogva, őszinte izgalommal vezettük gyermekeinket az iskola küszöbéig. Úgy véljük, a család számára is elgondolkodtató állomás, szinte ünnepi pillanat ez, mely több évi tanulás, nevelés után az életbe vezet. Nagy találkozás az intézményes neveléssel, az iskolával, ahol évek során nemcsak a gyermekek, de nevelők: szülők és tanítók segítőtársi kőzőssége alakul ki. Mert valóban sok-sok minden van a világban csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb – mondja Szophoklész. Az erényért és jellemért való küzdelem szent természeti mozzanatok műhelye az iskola.

       Mikor is volt, hogy negyedik osztályból abszolvált osztálytársaimmal lázári (bibliai szegény Lázártól!) ott  sorban, lázas tekintettel, remegve hallgattam Űtő András  igazgató úr  útravalónak szánt ünnepi beszédét: „Most kibocsátunk titeket az életbe... Vigyázzatok magatokra. El ne felejtsétek az iskolát!” A szülők mellett még jelen volt akkor a református és katolikus pap is. Fennen énekeltük az utolsó, iskolában elhangzott Miatyánkot követően az Internácionálét, a „Trejászkö regzselét” (román királyi Himnusz) és a Székely Himnuszt. És kicsengettek! Nehéz volt akkor! Nagyon nehéz az egyveleg himnológiában! A különös istenes és kialakuló Isten-nélküli társadalomban...

        Iskolás szeptemberekben elindult mai szülők és nevelők hisszük, hogy ismét kezetekbe adja Isten egy kis időre a gyermekeket azért is, hogy anyanyelvükön elsajátított tudás méltó hordozói lehessenek. Becsüljük meg a holnap felnőttjeit értékük szerint, ne szorítsuk háttérbe őket, hogy jól érezzük, és otthon érezzük majd magunkat gyermekeink, unokáink között. És szívből, örömmel tudjunk szolgálni nékik.

        Ha azt hinnéd, hogy neked ( akár szülőnek, akár nevelőnek ) vagy gyermekeknek nincs már szükségünk  megtérésre, és hogy a keresztény szülők gyermekei különbek lennének, mint a többiek, -  önmaguktól jók(!)  - akkor nagyon tévedsz!  Ők nem hamis önmagunk! „Engedjétek hozzám jőni a gyermekeket!” ( Máté 19:14) Ilyeneké a mennyeknek országa.

         Kisebbségi életünknek egyik legfájdalmasabb kérdése az iskola. Mi nem mondhatunk le arról, hogy következő nemzedékünket politikai csatározás vagy bizonytalan pénzügyi helyzet okán a saját kultúránkban felnevelve készítsük elő az élet küzdelmeire, s hogy ne írjuk szivükbe a szent köteleztetést, melynek szegényes környezetben a neve egyszerűen: tartozás. Tartozunk! Egész éltünk, munkánk, szolgálatunk kevés a hála leróvására. Igen, mellyel tartozunk elődeinknek, hogy megalapították, fenntartották és védelmezték számunkra kultúránkat, annak intézményeit Erdélyben: a történelmi egyházainkat. „ Bizony, dús orgiákat ült itt a becstelenség, árulók száján bűn volt a törvény, büszke szálfa, hogyha szembeszállt a vésszel, befalta a börtön, elnyelte az örvény...”

         Szabadságszeretetünk parancsolta ádáz küzdelmünket; a fehérterror idején a gondolkodás volt csak igazán a társadalmi bűn. Még a halál művészi keze sem feledtetheti velünk, amint közhivatali kötelességek teljesítésére kényszerített nevelőink térdeikre hajtott fővel mondták titokban hő imáikat: ezért nem állhat soha ellentétben isteni és emberi jogainkkal anyanyelvünkhöz nemzeti kultúránkhoz őseinktől örökölt vallásunk szabadságához való ragaszkodásunk. Valljuk, hogy a mi kisebbségi kérdésünk nem csupán, - s nem elsősorban - politikai kérdés, hanem kulturális. Mi nem, nem feledjük soha, hogy a trianoni békeszerződés a nemzeti kisebbségeket oltalma alá vette.

        A kisebbségi nemzet elsősorban kulturális közösség: mi egy örökölt, sajátos, értékes kulturát akarunk megőrizni. Ha valahol, akkor Erdélyben tudnunk kell: a mi korunk legnagyobb szerencsétlensége, hogy végteleül sok a tudás, de végtelenül kevés az erkölcsi tartalom.

        Íme, ez az az üzenet, amelyben nemcsak a kisebbségi társadalom és erkölcs jut szóhoz, hanem a kereszténység is a tanításban, mely kiváltképpen vállalt rész az emberré válás útján. Ez a terület, ahol a történelem adta szabadságban a legérdekesebb tünemény, mellyel az emberi életben találkozhatunk, az emberi jellem. Itt a legfontosabb helye ennek a lényeges, sorsdöntő tényezőnek. „Semmi sem olyan érdekes, meglepő, kiszámíthatatlan, mint a folyamat, melynek során egy ember elárulja jellembeli sajátosságait.”(Makkai Sándor)

       „Az emberek nagy része azért szerencsétlen, mert nem magától, hanem másoktól vár tökéletességet; és az emberigyarlóságokat, -  magán kívül, -  senkinek sem bocsátja meg.” (Eötvös József)

        Mert becsengettek!    

       Pásztori Tibor Endre