.

    Az a vasárnap este különösebb várakozás nélkül érkezett el hozzám.

Szokásomtól eltérően gyalog sétáltam le a városba. Időm volt bőven.

Talán magamban dúdoltam egy délelőttről nálam maradt melódiát.

Csendes nyárelő volt, még nem perzselte meg karomat a májusi fény, szórakozottan figyelem hát, mint játszik bújócskát az árnyékkal. Talpam ismerte a járda melegét, legszívesebben mezítláb sétáltam volna.

   Beültem a padba, ahova máskor is, ha tehettem.  Valamiért most középre, helyet hagyva a később érkezőknek. Jólesett megpihenni a hűs falak védelmében.

Elvoltam a gondolataimmal. Ismerősök hangtalan érkeztek mellém.

Az első közös fohásznál finoman, szinte észrevétlen történt.

Hogy mindannyian sejtettük-e a jelenlétét? 

Nem tudom.

Megfoghatatlan, lágy gondolat erejével egy fűzér elemévé váltunk. 

Zárt rendszer, bázis, mely a mi padunkat foglalta magába.

Azt éreztem, kivétel nélkül erre a különleges, békés, ugyanakkor nagyon határozott rezgésre igyekeztünk hangolódni.

Azt vettem észre, szavaink ütemével mindannyian keresni kezdtük a közös ritmust, anélkül, hogy oldalra pillantottunk volna, tekintetünk a szokásos kereteknél is keskenyebb korlátok közé szorítkozott.

A következő hitvallásnál kétséget kizáróan tudtuk, egy csapat tagjai vagyunk. Próbáltuk megragadni a lehető legtisztább hangot, mintha ugyanazt a sugarat fogadná be a szemünk, s a fény formálná bennünk a szólamot.

A haladó idővel pedig nem gondolhattam előre a következő percekre.

Lehetőség nem volt, hogy bármire is készüljek. Eszembe sem jutott a kórus, aminek akarva, akaratlanul a része voltam. Mindez oly természetes volt, mint hogy letérdepelünk, vagy felállunk a liturgia adott szakaszához érve. Rövid időre befogtam mozdulatainkat, testtartásunk döbbenetes szinkronját, de innentől kezdve már ez is a teljesség csodálatosan színes üvegablakának részét képezte.

Nem volt gondolatom, csak az adott pillanat.

Így, visszatekintve látom, amint ugyanaz a kegyelem emel fel minket, rajzolja gerincünk vonalát, vállunkat, nyitja szavaink kapuját anélkül, hogy egymáshoz értünk, vagy egymásra néztünk volna. Egyszerre vettük a levegőt, ugyanoda kerültek a hangsúlyok, a szükséges, kitartott, szívdobbanásnyi szünetek.

Megrázó és felemelő volt ugyanakkor. Részese voltam az egységnek. Megtapasztaltam azt a csodás, fergeteges, hullámként terjedő erőt, amikor a szavak közti csend hatalma karjára vett minden jelenlévőt.

    Ki tartotta kezében azt a precíz eszközt, mi a szavakat, mondatokat tagoló szüneteket osztotta?  

    Ki kódolta hangszínünket egyetlenegy hanggá?

    Ki rendezte harmóniává?

    Ki állított minket, hatunkat csatasorba, hogy az imából ott, akkor Himnusz zengjen?

    Ki intézte aznapi gyaloglásomat?

    Ki ültette el lelkemben a vágyat, hogy minden közös, állva elmondott fohászban az a májusi katarzis érkezzen meg ismét hozzám?