Ünnepi ebédhez készülődtünk, vendéget vártunk, Istvánt,  férjem gyerekkori barátját. Régi szokás ez nálunk, gyakran látjuk vendégül az egyedül élő barátainkat. Közel a hetvenhez régi sportélmények között kutatva az örök szép emlékek biztosítanak témát a nagy beszélgetésekhez. Apósom volt az egykori vasutas telep körzeti-orvosa, ahonnan sok gyereket ismertek. Az egykori ökölvívó bajnok gyerekkorától kezdve aktív sportéletet él, ma is lejár edzeni az ökölvívókhoz, eljár ringet állítani, mellette a teke is hozzátartozik a mindennapjaihoz, az öregfiúk között előkelő helyet foglal el ebben a sportágban is.

Mint mindig, pontosan érkezett. Furcsállottam, miért szorongatja kezében, nejlon zacskóban gondosan becsomagolva az utolsó könyvemet:

„A lélek húrja”-t, a saját tiszteletpéldányát.

Tálalás közben hozzám lépett, kissé szégyenlősen kinyitotta az utolsó oldalon, ahol saját írása volt látható.

• A gyerekeknek írtam, ha olvassák majd, ezt is tudják meg rólatok. No, meg a tekéseknek is megmutattam a borítón a képedet. –mondta kissé lehajtott fejjel.

Olvasni kezdtem, egyre jobban elhomályosodtak a betűk, kétszer is neki kezdtem, mire végig olvastam. A dátum tavaszi… Elgondolkodtam és nagyon bízom benne csak a szerénysége és nem más oka van az időzítésnek.  A vérnyomása néha rakoncátlankodik, olyankor Apus naponta berendeli hozzánk vérnyomásmérésre. Egyébként igazi magányos farkasként él a környezetében is. Azon pár család közé tartozik, akik –mint régi vasutasok gyerekei-, az egykori vasutas lakásban maradtak a betelepítések ellenére. Kissé elszigetelődött ember lett belőle, köszönésen kívül nem tart kapcsolatot szinte senkivel a lakótelepen. A régi barátok elköltöztek, elmenekültek. Ő maradt. Békés természetével, mások tiszteletével, valószínű kiérdemelt tiszteletet kap cserében.

Csodálatos ajándéka az Úrnak, hogy olyan feladatottal látott el bennünket, amit mindenkor boldogan tudunk teljesíteni. Így válnak teljessé, szebbé a mi ünnepeink és hétköznapjaink is.

A déli harangszónál asztalnál ültünk. István, évek óta velünk együtt mondja az asztali áldást, sőt elmesélte, élete részévé vált.

Remélem, még nagyon sokáig megajándékozhatjuk egymást tisztelettel, emberbaráti szeretettel.

Mielőtt elment, megkérdeztem tőle, beszkennelhetem és megírhatom a megható történetet? Örömmel egyezett bele, így hát megoszthatom veletek!