„Olyanok lesztek, mint a galambok szárnyai, amelyeket ezüst borít, vagy mint a vitorla tollai, amelyek színarany fényüek.”(Zsolt.68:14)

Napfogyatkozás

„Látnivágyó Napba nem tekint”, vagy „Elfedezi a vétket, aki keresi a szeretetet, aki pedig ismétlen előhoz egy dolgot, elszakasztja egymástól a barátságosokat is”, -  a Hold a Föld és a Nap közé kerül: ennyi.

Lent a földön, ahol mi élünk  nagyon sok baj, nehézség, rosszhiszeműség és kisértés, küzdelem környékez bennünket. Sok félreértés, a hirtelen fellobbanásban történő sértés, gyanú sebet ejt a szíven. Olykor úgy érezzük, mintha az egész pokol elszabadult volna, hogy ellenünk zúduljon. Tisztaság után vágyódó lelkünket sok esetben körülfogja a sötétség, gonosz tekintetek rettentenek bennünket, - és hátunk mögött alattomos suttogással jár a sátán. Rabul ejt vagy megsebez? A seb fáj, de begyógyul ha az okok feledésbe mennek, a megbocsátás, a megértő szeretet újra helyrehozza az egyensúlyt a barátok, testvérek, rokonok, vagy közösségek között. A bűn szinte reánk szeretne tapadni s úgy érezzük magunkat, mint a riadt, félénk galamb a cserenyek ( vesszőből font verőce) között. A zavaros víz pedig meg nem tisztul, ha minduntalan felkavarjuk, és így a  seb  sem gyógyul, sőt mind jobban és jobban elmérgesedik, ha közben újra felszaggatjuk. A harag, irigység és felhevülés által okozott seb sem gyógyul meg soha, ha ismételten előhozzuk, emlegetjük öket. Folytonos szemrehányás, állandó megjegyzés bosszant, ingerel, és az elmúlt hibák, bűnök emlegetése nem tartozik a gyógyító, nevelőeszközök közé. Sok vétek vár ma elfedezésre. Sok szeretetre van szükség. Akik pedig ismételten előhozakodnak a  rajtuk esett sérelmeikkel, amelyek már semmire nem alkalmasak csupán a higgadó szenvedélyek tűzének újabb fellobbanására, - ne csodálkozzanak, ha elkerülik őket  a békességre törelvők.

Úgy adódott, hogy a német és a francia egy asztalnál ülve, borozgatnak. És történt, hogy társalgás közben egy óvatlan mozdulattal a német felborította a vörös borral teli poharat. Erre a francia felháborodova, ingerülten kérdezi: Mi van uram! – ez önöknél szokás? Melyre a német válaszol: Nem szokás! De ha előfordul, - nem szokás emlegetni.

Csöppnyi jóérzés sokat jelent a viselkedésben. De itt többről van szó! Arról, hogy tanuljon meg a keresztyén magyar ember szívből és teljesen megbocsátani. Különben a magyar nemzet történelmében sok erre a példás nemes megnyilvánulás. Követte népünk ebben is Mesterét, aki Pétert még csak felelősségre sem vonta azért, hogy megtagadta, hanem szelíden ezt kérdezte tőle: „Szeretsz-e engem?” A szívből való megbocsátásnak feltétele  a feledés. Tegyük hozzá „szent-feledés”, ami nem azonos a memoria kihagyással!  Aki az eke szarvára teszi kezét, ne tekintgessen hátra; aki naponta imádkozza az úri imát, feledje el s bocsássa meg azokat, amit embertársai ellene elkövettek. És mit vétenek embertársaink ellenünk? Olyan nagyot nem tudnak véteni, amit a kegyelmes Isten jóra nem tudna fordítani életünkben és olyan nagyot nem tudnak véteni, ami csak egy bűnünk súlyával fölérne, amivel mi is vétkezünk Isten ellen.

Ilyenkor lesz vígasztaló ránk nézve az íge az Úrnak szájából: „Olyanok lesztek, mint a galambok szárnyai, amelyeket ezüst borít, vagy mint a vitorla tollai, amelyek színarany fényüek.”(Zsolt.68:14) Mintha azt mondaná: „Nincs hatalom, amely fölöttetek diadalmaskodhatnék. A galambnak szárnyai tiszták maradnak, ezüsthöz és aranyhoz hasonlóak.” Az ezüstnek és aranynak pedig minden körülmények között megmarad az értéke és a fénye. „Az a legértékesebb barátság, amikor magunk felett érezzük azt, aki felnéz ránk.” (Kerekes Géza)

Mikor legszebb a galamb szárnya? Falusi szomszédom udvarán áll egy szép galambdúc, sokféle színű galamb lakóival. Gyakran elnézegetem őket. Nagyon vidám és mozgalmas élet folyik náluk reggel. Sokszor turbékolásuk ébreszt fel. Majd kiszállnak eleséget keresni; galambmami eteti fiókáit, majd látogatóba is elmennek egymáshoz. Ragyog a tolluk, szép a szemük, kecsesek mozdulataik. De mégis akkor a legszebbek, amikor az ég sötétre beborul s valami nyugtalanság uralkodik rajtuk. Csattogó szárnyakkal szállnak a magasba, a sötét háttérből élesen kiválnak a ragyogó, ezüstszínű tollak, amint suhogva áthasítják a levegőt. Ekkor a legszebb a galamb szárnya...Ilyenkor nem zavarhatja már őket semmi: sem a világ, sem a napfogyatkozás.

          Pásztori Tibor Endre